Pi (1998) kritika

Darren Aronofsky igazi filmes zseni. Igen, ezt már Tarantinora is mondtam, de a két rendező mégis olyan mint tűz és víz, főleg stílus és témaválasztás tekintetében. Nézzük tehát Aronofsky főbb ismertetőjegyeit: filmjei mind komor, szomorkás hangulatúak, elgondolkodtató témát fejtenek ki, és a rendező nem riad vissza a nyers brutalitástól sem annak érdekében, hogy sokkoljon minket. A forrás c. film kivételével a direktor összes művét láttam már, legutóbb azt, ahol elkezdődött minden. Habár a Pi c. 1998-as alkotás nem üti meg a Rekviem egy álomért szintjét, mégis egy kiváló film.

Ebben a filmben betekintést nyerhetünk egy igazi matematikus géniusz koponyájába. Max Cohan (Sean Gullette) egész életét számok között tölti, és azt állítja, hogy a természetben minden mintákból épül fel. A minták pedig levezethetőek a számok szintjére, így mindennek az alapjai a számok. Ő pedig elszántan, már-már betegesen kutat az után a számsor után, amely segít neki megfejtenie az univerzum működését, és megértenie a világot. Max viszont az őrült keresésben megfeledkezik az őt körülvevő világról, és szinte teljesen beleőrül a munkájába. A film olyan dolgokkal is foglalkozik, mint a tőzsde, vagy a vallás, ezzel is azt mutatva, hogy a számok mindenütt ugyanúgy ott vannak.

Nehéz témát választott tehát az ekkor még kezdő rendező, de rendkívül jól helytállt. A filmnek nyomasztó, zavaros hangulata van, kitűnően megmutatja hogy milyen állapotok uralkodnak egy őrület szélén álló matematikus fejében. Egyszerre látjuk Max világát kaotikusnak, és hihetetlenül rendszerezettnek is. Erre mégjobban rásegít az operatőri munka. Sokszor vannak olyan jelenetek, ahol a kamera folyamatosan rángatózik, de ez nem zavaró, csak éppen zavarodott hangulatot kelt. Az egész filmet fekete-fehérben forgatták, szintén a hangulat érdekében. Ugyanis a fekete-fehér képek kifejezik a számok világának monotonitását, Max Cohan világának egyhangúságát. Előfordulnak még az elvont, szinte művészfilmekbe illő képsorok is, amik nehezen értelmezhetőek, és éppen ezért mindenkinek saját magának kell megfejtenie őket. És valóban, néha itt is sokkolódni fogunk egy-egy brutális (de még nem morbid) jelenet láttán.

A film színészi játéka kimerül egy alakításban: a főszereplőében. Sean Gullette kiválóan játssza a szerepét, olyannyira, hogy a többieknek szinte csak asszisztálni kell mellé. Tulajdonképpen csak néhány másik fontosabb szereplő van, például a szintén matematikus Sol, akit Mark Margolis játszik el, és egyben ő lesz Max egyetlen barátja is a film során. Sokminden múlt a színészeken, ugyanis ők viszonylag ismeretlen nevek voltak, és Aronofskynak pedig minimális költségvetésből kellett kijönnie. Sikerült.

Néha viszont érződik, hogy meg-megremegett a mester keze. Ez pedig a túlzásokban nyilvánul meg. Néhány jelenet túl elvontra, túl zavarosra, túl nehezen érthetőre sikeredett. Igaz, a Pi egy olyan film amin gondolkodni lehet, de néha túl sok a felmerülő kérdés benne. Ez az egyetlen hiba amit említeni tudok a film kapcsán.

A filmzene viszont kiváló. Clint Mansell a szerző, aki azóta Darren Aronofsky állandósult zenszerzője lett. Összességébe véve a Pi egy remek alkotás, soha ne legyen ennél rosszabb nyitó filmje senkinek (sajnos azóta lett). Egy megnézést mindenféleképpen megérdemel, de a gondolkodósabbak többször is megtehetik ezt. A végső pontozás 8/10.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.