A pankrátor (2008) kritika

Ismét Darren Aronofsky munkásságával fogok foglalkozni, mégpedig a 2008-as művével, a Pankrátorral. A matematikusok és heroinfüggők után a mester a kőkemény bunyósok világát mutatta be a rá jellemző hibátlansággal és precizitással. Bár nem ez a film lett élete legnagyobb rendezése, mégis bőven megüti azt a mércét, amelyet saját magának felállított.

Randy "The Ram" Robinson (Mickey Rourke) a pankráció királya. A 80-as évek végén élte fénykorát, az egész közönség őt ünnepelte, megannyi rajongója és imádója volt. Mindez viszont már csak egy letűnt kor emléke. Randy elérte az ötödik X-et, és hatalmas arénák helyett kis vidéki tornatermekben lép fel. Közönsége néhány helyi alkoholistából és trógerből áll, akik kiéhezettek a pankráció nyers erőszakára. Viszont mivel Randy nem egy okos ember, nincs diplomája és szakmája sem, kénytelen folytatni azt amihez ért: a bunyózást. Tömi magát a szteroidokkal és hormonokkal, hogy megőrizze régi külsejét és erejét, és hogy mégtovább szórakoztassa a közönséget. Ám egyszer mindennek vége van, és egy megerőltető fellépés után Randy szívrohamot kap, épphogy meg tudják menteni az életét. A főhős kénytelen szembesülni azzal, hogy szervezete elkopott, és hogy változtatnia kell az életén. A ringet otthagyni nehéz, rendkívül magányos, és szeretethiányos ember lesz az egykori ünnepelt sztárból. Egyetlen barátja a sztriptíztáncosnő Cassidy (Marisa Tomei) aki minden este egy rozzant bárban lép fel. Randy lánya, Stephanie (Evan Rachel Wood) hallani sem akar apjáról, teljesen elhidegült tőle. Randy hamar belátja, hogy bizony sok tennivalója van még az életben, hogyha nem akar egyedül meghalni.

A pankrátor tehát az Aronofskyra jellemző borús, szomorkás hangulattal bír. Nem olyan elvont, mint a Pi, nem olyan sokkoló, mint a Rekviem egy álomért, hanem egyszerűen csak elgondolkodtatja az embert. Persze az egész film Randy karakteréről szól, mindent az ő szemszögéből látunk/élünk meg. Hamar rájövünk, hogy a zord külső mögött egy szegény, megtört ember lakozik, aki keresi a helyét a világban. Persze ez a film egyáltalán nem olyan, mint ahogyan azt a Hollywoodi klisék előírnák: bizony sokszor fogunk pofára esni a főszereplővel együtt, dehát az élet sem mindig boldogsággal és sikerekkel teli. Nagyon jó választás volt a környezet is: a késő őszi-kora téli jelenetek Randy elöregedését is szimbolizálhatják, ilyenfajta szimbólum a már említett Rekviem egy álomértban fordult elő még.

És még a történetvezetés is ezt támasztja alá. A film eleje pörgős, látványos pankrátormeccsekkel van tele, de a végére már lelassul (hozzáteszem egyáltalán nem lesz unalmas). Persze a meccseket sem bízták a véletlenre, a forgatáson profi pankrátorok is közreműködtek, hogy még hitelesebb legyen a kép. A főszereplő Mickey Rourke ha jól tudom korábban amatőr boxolóként tevékenykedett, tőle sem volt idegen tehát a küzdősportok világa. Sőt, még betekinthetünk a kulisszák mögé is. Láthatunk majd olyan részeket, ahol a résztvevő bunyósok előre megbeszélik egymással a meccsek végkifejletét, és azt, hogy mikor milyen figurát vetnek majd be. Igazi showműsor ez a sport, de én akkor is megkedveltem a film megtekintése után.

A színészek közül csak egyen múlott minden, ez pedig Mickey Rourke. Hamar rájöttem, hogy ilyen színész nem születik minden nap mint ő. Nagyszerűen kelti életre a kiöregedett pankrátort, a lehető legegyszerűbb módon. Talán egy kicsit önmagát is belevitte az alakításba, mivel csakúgy mint Randy, ő is eltűnt egy időre a süllyesztőben. Aztán a Sin Cityvel újra visszatért, a Pankrátorral pedig a kiváló színészek táborához csatlakozott. Marisa Tomei is a jó szinésznők közé tartozik, rá sem lehet egy rossz szavunk sem. Evan Rachel Wood néha kissé idegesítő volt, de még ő is távol áll a rossztól.

A zene olyan, amilyennek lennie kell. Dübörgő metal dallamok fognak szólni a meccsek alatt, az érzelmesebb részeken pedig felcsendülnek majd Bruce Springsteen szívszorító muzsikái. Clint Mansell volt hivatalosan a szerző, de inkább csak egy zenei összeválogatást csinált, külön nem írt a filmhez nagyon semmit a kiváló zeneszerző.

Most köbetkeznének a hibák, de effektíve nem nagyon tudok mondani egyet sem. Szó sincs arról, hogy a Pankrátor hibátlan film lenne, de szerintem az adott témából ki tudta hozni a maximumot. Akármerről közelítem, nem tudok belekötni. A kedvenc sportfilmem lett. 8/10.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.