A mai nap gyerekkorom egyik nagy kedvencéről, a Vissza a Jövőbéről lesz szó, pontosabban az 1985 és 1990 között megjelent Vissza a Jövőbe trilógiáról. Elég nehéz most így összeszednem a gondolataimat, hiszen amit most bemutatni készülök az egy filmtörténeti remekmű, egy mestermunka, egy hibátlan alkotás Robert Zemeckis és Steven Spielberg keze által. Az előbb említett két rendező nem akárki, előbbinek köszönhetjük a rendkívül megindító Forrest Gumpot, amely 9 évvel a mostani alany után készült, Spielberg pedig olyan filmeket rendezett, mint a Párbaj, az E.T, a Jurassic Park, a Harmadik típusú találkozások, a Schindler listája, a Ryan közlegény megmentése, és még sorolhatnám a mester nagy alkotásait, de inkább ne nagyon térjünk el a tárgytól.

Vissza a Jövőbe

Az első Vissza a Jövőbe film 1985-ben jelent meg. Egészen pontosan 1985. július 7-én, ami azért érdekes, mert a film cselekménye 1985. október 25-én veszi kezdetét, tehát már eleve a jövőben. Az elején még nem tűnik fel semmi érdekesség. Átlagos kisvárosban járunk, ahol az emberek békében tesznek-vesznek, a gyerekek iskolába járnak, csakhogy lakik Hill Valley-ben egy kissé őrült tudós, Dr. Emmett Brown (Christopher Lloyd), aki egy nap teljesen felforgatja egy 80-as évekbeli átlagkamasz, Marty McFly (Michael J. Fox) életét.

Marty teljesen tükrözi egy 80-as évekbeli tinédzser minden tulajdonságát. Nike cipőben jár, gördeszkázik, a walkmanjén metal zenét hallgat, vagyis szinte megszemélyesíti a retro-korszak sajátos hangulatát. Már az első képkockákon szembetűnik mindez, amikor Marty a Doki házában összeszereli elektromos gitárját, és belecsap a húrokba. A film első szakasza amolyan felvezető jelleggel rendelkezik, megismerjük a főszereplő családját, láthatjuk, hogy az apját folyamatosan zsarolja Biff Tannen (Thomas F. Wilson) aki már a középiskolában is ezt tette vele. Egyszóval betekintést nyerhetünk a McFly család egy átlagos napjába. Ám hamarosan kiderül, hogy Marty kissé zakkant barátja, a Doki összeszerelt egy időgépet, méghozzá egy DeLorean márkájú kocsiból. Egy parkolóban lefolytatott rövid demonstráció után kiderül, hogy az időgép plutóniummal működik, amelyet Doki egy terrorista csoporttól tulajdonított el, és azok hamarosan meg is jelennek a helyszínen. Dokit lelövik, és Marty jobb híján a DeLoreannal menekül, és egészen véletlenül visszarepül 1955-be.

Itt kezdődik a kalandok sora. Marty, miután rádöbbent, hogy 30 évet repült vissza az időben, egy szerencsétlen baleset következtében tönkreteszi az ekkor még vele egykorú szülei első találkozását, ezzel beleavatkozik a történelem menetébe. Ráadásul az időgép plutónium híján képtelen az időutazásra, ezért a visszajutás problémájával is meg kell küzdenie. Felkeresi a harminc évvel fiatalabb Dokit, és közösen kitalálnak egy tervet a visszajutásra, valamint megpróbálja összehozni egymással a szüleit (Crispin Glover és Lea Thompson) is.

A Vissza a Jövőbe pont az egyszerűsége miatt lesz olyan zseniális film. Nem próbálja meg túlbonyolítani a történetet, hanem teljesen "hétköznapi" sztorit mesél el mindenki számára érthető módon. Hiszen ki ne gondolt volna arra, hogy milyen lehetett a harminc évvel ezelőtti emberek élete, vagy hogy milyenek voltak a szülei tinédzserkorukban? Az addigi időutazós filmek mind valamilyen grandiózus történetet meséltek el, ám a Vissza a Jövőbe teljesen könnyedén közelíti meg a problémát, épp ettől lesz jó. A film mesterien érzékelteti a 80-as és 50-es évek közti éles kontrasztot, például amikor Marty diétás Pepsit rendel egy múlt század közepi bárban, vagy amikor metal zenét játszik egy színpadon. Láthatjuk, hogy a főnökösködő Biff már ekkor is apja fölött állt, és kihasználta a gyámoltalan George-t. Pont Marty lesz az, aki vagányságra, bátorságra tanítja meg a saját apját, ezzel gyökeresen változtatja meg életét. Emellett még poénokból sem szenvedünk hiányt. Nagyon jó, stílusos viccek vannak ebben a filmben, és éppen ezért amellett, hogy az egyik legjobb sci-fi, az egyik legjobb vígjátékká is válik amely valaha készült.

Sőt, még a szülőkről is enyhén megmosolyogtató múltbéli képet kapunk, főleg Lorraine-ről, Marty anyjáról. A film elején arról prédikál, hogy ő sosem futott fiúk után, erre látjuk, hogy a múlban épp saját fia után fut majd. Azt is megtudjuk, hogy a szülők is elkövetik ugyanazokat a "bűnöket", mint későbbi gyerekeik: ők is piáltak, dohányoztak, buliztak, csak ezt már elfelejtették. Doki pedig az egész filmet a háttérből mozgatja: ő irányítja a tér-idő síkokat, ő jön rá, és oldja meg a problémákat. Nincs felesleges szereplő, sőt, még felesleges jelenet sem. Olyan tökéletesen illeszkedik minden, amire az eddigi filmtörténelem során alig volt példa.

A színészi alakítások egyszerűen lehengerlőek. Michael J. Fox tökéletes választás volt Marty szerepére, és a valaha volt egyik legjobb filmes karaktert keltette életre. Lea Thompson és Crispin Glover nagyszerűek, de egyértelműen Christopher Lloyd-é a legjobb alakítás, ugyanis hibátlanul játssza el a kissé ütődött tudós, Doki szerepét. Minden egyes mozdulatát, megnyilvánulását Oscar-díjjal kellene jutalmazni.

A film szinkronja is elképesztő. Rudolf Péter és Rajhona Ádám adja a két főszereplő hangját, de a többi szinkronszínész (Götz Anna, Fesztbaum Béla, Boros Zoltán) is nagyon jó. Külön kitérnék még a fim zenéjére, amelyet Alan Silvestri nevéhez kapcsolhatunk. A Vissza a Jövőbe filmzenéje legalább annyira ikonikussá vált, mint a Star Wars, a Keresztapa, vagy a Gyűrűk Ura zenéje.

És ne felejtsük el magát az időgépet sem. A film harmadik főszereplője ugyanis a DMC DeLorean gyártmányú időgép, amely a valaha filmvásznon látott legkirályabb kocsi. A film forgatásakor egy alapmodellt felszereltek mindenféle, szeméttelepen talált alkatrészekkel, és így született meg maga az időgép, amely valószínűleg rengeteg DeLorean eladását elősegítette. Annyi biztos, hogy a film megjelenése után jóval drágább lett az autó.

Hogy végezetül mit mondhatnék? A Vissza a Jövőbe az egyik legjobb film, amely valaha készült. Egyszerűen tökéletes, hibátlan mestermunka. Az biztos, hogy ahányszor megnézem, jó kedvem lesz tőle, mert ennyire életvidám, jóhangulatú sci-fi még soha sem készült. Rengeteg ikonikus karakter, és beszólás, elképesztő jelenetek, kiváló zenék és még sorolhatnám...ezt jelenti nekem ez a film. Nem is lehet kérdés a pontozás: 10/10.

Vissza a Jövőbe II.

Az első rész vége nyitva maradt, és nem is volt kérdés, hogy jönni fog a folytatás. A második rész alatt a stáb változatlanul ugyanaz, a színészek Claudia Wells kivételével megmaradtak, nem is volt kérdés hát, hogy a valaha készült egyik legjobb filmes folytatás lesz a Vissza a Jövőbe II. Az új film sokkal bátrabban operál az idősíkokkal, mint az első rész, sokkal fondorlatosabb történettel rendelkezik, és nem utolsó sorban sokkal sötétebb hangulattal is.

A történet percre pontosan ugyanott kezdődik, ahol az első rész abbamaradt. Marty (Michael J. Fox) sikeresen visszatért a saját idejébe, a főnökösködő Biff (Thomas F. Wilson) a helyére került, és minden a legnagyobb rendben van. Ám egyszercsak váratlanul felbukkan a Doki (Christopher Lloyd) azzal a hírrel, hogy a jövőben lesz egy kis családi zűr McFlyéknál, és azt nem ártana rendbe tenni. Doki, Marty, és Jennifer elindulnak tehát 2015-be, hogy rendbe tegyék a gyerekeik életét. A film rögtön a jövő bemutatásával kezdődik. Itt nyilvánul meg leginkább a Vissza a Jövőbe sci-fi mivolta: egy majdnem tökéletes utópiát kapunk a nem is olyan távoli jövőről. Olyan vívmányokat csodálhatunk meg, mint az önbefűző cipő, a lebegődeszka, az önmagát méretre igazító kabát, a repülő autók (apropó, a DeLorean mostmár tud repülni is). Félelmetes, hogy 1989-ben milyen pontosan eltalálták a harminc évvel későbbi állapotokat. Mert hogyha belegondolunk, a film nem sokat tévedett ezt illetően.

A sztori csak ott kezd el bonyolódni igazán, amikor Marty megpróbál visszaélni az időutazás adta lehetőségekkel. Vesz magának egy könyvet, amelyben minden múltbéli sportesemény le van írva, így mikor visszatérnek 1985-be, fogadásokon jelentős pénzt tudna nyerni. Biff, akinek már elege van abból, hogy a McFly család "csicskása" tudomást szerez az időgépről, és ellopja azt a könyvel együtt - ezzel gazdaggá téve múltbéli önnmagát. Mikor a csipet-csapat visszaér 1985-be, rádöbbenek, hogy Biff uralja egész amerikát, a jövőről szerzett információnak köszönhetően. Nincs más választás, vissza kell menni 1955-be, hogy megakadályozzák ezt.

A második rész már sokkal jobban kihasználja az alaptörténet lehetőségeit. Bemutatja, hogy milyen lenne, ha megváltozna a jelen, megmutatja, hogy mi történne, ha a múltban összetalálkoznánk saját magunkkal. Az előző részben még csak mellékszereplőnek számító Doki és Biff immár kulcsfontosságú karakterekké lépnek elő, ugyanakkor Marty egy kicsit háttérbe szorul. Mivel folytatásról van szó, ezért adva vannak a visszatérő poénok adta lehetőségek, amelyek ebben a filmben különösen jól veszik ki magukat. Marty barátnője, Jennifer is többet szerepel majd, bár az ő karaktere teljesen jelentéktelen, csak egy fontosabb jelenetben szerepel.

Ha már visszatérő poénoknál tartunk: az első rész utolsó felvonása, vagyis a Tengermélyi Varázs bál teljesen át van emelve, csak éppen másik szemszögből követhetjük végig az eseményeket. A film erénye, hogy bonyolultabb története ellenére sem válik nehezen követhetővé, és még mindig ugyanolyan jól szórakoztat, mint az első rész. A második rész vége is nyitva maradt, és egy percig sem volt kétséges, hogy hamarosan jön a harmadik epizód is, amely végleg ellvarrja a szálakat. A film ugyanis nem végződik happy enddel, viszont ez a fajta befejezés fenntartja a kíváncsiságot.

A Vissza a Jövőbe II. ugyan nem múlta fölül az első részt, de ugyanolyan jó maradt. Robert Zemeckis ismét kitűnő irányba terelte a szériát, ráadásul a befejezés is remek lett. A pontozás ezúttal is 10/10.

Vissza a Jövőbe III.

A harmadik rész alig egy évvel a második után érkezett, de itt már sajnos valamelyest érződött az, hogy a széria kezd kifulladni. Legalábbis könnyen olyan érzése lehet a nézőnek, hogy ezt már látta valahol, ugyanis a harmadik rész rendületlenül az elsőből építkezik, csupán mindezt 1885-ben a western korszakban teszi.

Ismét ott vesszük fel a fonalat, ahol a második rész abbamaradt. A DeLorean-t villámcsapás érte, és Doki (Christopher Lloyd) akaratán kívül elrepült 1885-be, Marty (Michael J. Fox) pedig '55-ben ragadt. Ám a Doki hamarosan levelet ír Martynak, aki ezt meg is kapja, és ezek után találkozik barátja 1955-beli önnmagával. Az elrejtett időgépet egy szikla gyomrába rejtve találják meg, és a fiatalabbik Doki meg is javítja a sérült időáramköröket. Minden adva van, hogy Marty visszarepüljön 1985-be - ám ekkor rádöbbennek, hogy Doki 1885-ben ragadt énje meghalt. Nincs mese, Marty visszamegy 70 évet az időben, hogy megmentse barátja életét.

Mint már említettem, rengeteg jól ismert motívum visszatér a trilógia nyitó epizódjából, ami nem feltétlenül baj, csupán nem számít eredetinek. Most nem Marty, hanem Doki élete forog kockán, a DeLorean ismét lerobban, csak most 1885-ben, és hőseinknek a nőkkel is meggyűlik a baja, ám ezúttal Doki lesz az, aki szerelembe esik. Betudható a széria sajátosságának, hogy rengeteg a visszatérő poén, ám ezek mesterien el vannak találva, úgyhogy nem panaszkodom. Természetesen a film tele van tűzdelve klasszikus western elemekkel: pisztolypárbaj, vonatrablás, kocsmai balhé stb. Ezek szintén jók, csupán időközben azt érzi az ember, hogy ez már nem az a "békebeli" Vissza a Jövőbe. Egyébként sajnos az egész film valahogy elüt az eddigi kettőtől.

Mint már említettem, van egy beépített szerelmi szál a filmben, ami sajnos a visszájára sült el. Doki megismerkedik egy Clara Clayton (Mary Steenburgen) nevű nővel, és persze azonnal egymásba szeretnek. A gond csupán az, hogy az utolsó film játékideje kicsit sem elég ahhoz, hogy normálisan kibontsanak egy szerelmi történetet, ráadásul a két színész szembetűnően nem tudott ráhangolódni erre a szerepre. Sőt, egy ilyenfajta rózsaszín-felhős szerelem kapásból ellenkezik Dr. Brown tudós karakterével, úgyhogy hatalmas öngól volt ez a dolog, úgy, hogy közben teljesen elhanyagolható lett volna. Clara karaktere pedig iszonyúan idegesítő, főleg az utolsó jelenetben.

Érezhetően a harmadik részben már Doki a főszereplő és nem Marty, ám ez (a szerelmi történetet leszámítva) nem veszi ki rosszul magát. Christopher Lloyd és Michael J. Fox továbbra is a filmtörténelem egyik legjobb szereplőpárosát hozzák, a többi színész pedig olyannyira jelentéktelen, hogy nem is kell róluk külön megnyilvánulni. Alan Silvestri immáron harmadszor komponálta meg a film zenéjét, és ezúttal is remek munkát végzett, a film egy Szaturnusz-díjat is kapott érte.

A Vissza a Jövőbe III. nagyon kényes ügy. Maximálisan teljesítette funkcióját, vagyis hogy remekül lezárja minden idők egyik legjobb filmtrilógiáját, ám az eddig hibátlan koncepción itt-ott lukak jelennek meg. Őszintén szólva nem bánom, hogy a film végén feltűnt a The End felirat, ugyanis a harmadik rész még teljesen jó, ám félő, hogyha több részt készítenek, akkor a Vissza a Jövőbe eposz elfuserálódott volna. Ugyanakkor egy picit mégis fájt a szívem, hogy Doki és Marty időutazásainak vége lett, és nem követhetem tovább az eseményeket. A harmadik rész pontszáma 8/10.

Összegzés

Generációk nőttek fel rajta, és örökre beírta magát a filmtörténelembe. Kevés olyan kiváló mestremunka születik, mint a Vissza a Jövőbe. Tökéletes kivitelezés és megvalósítás, de nem is csoda, hiszen olyan koponyák dolgoztak rajta, mint Bob Gale, Steven Spielberg, vagy Robert Zemeckis. Csak ajánlani tudom mindenkinek, és nem is folytatnám tovább az összegzést, hiszen csak többszörösen elcsépelt közhelyeket tudnék leírni. Kötelező darab.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.