Apokalipszis most, Acéllövedék, Szakasz, A szarvasvadász. Csak néhány azok közül a számtalan filmek közül, amelyek a Vietnami háborúval foglalkoznak. A 20. század harmadik legvéresebb fegyveres konfliktusa sok rendező számára vonzó téma. Francis Ford Coppola, Stanley Kubrick, és Oliver Stone is foglalkozott már vele, és nem is egy filmtörténeti klasszikus született meg az ő kezük által. 2002-ben viszont Randall Wallace is úgy döntött, hogy rendez egy ilyen témájú művet, és így jött létre a Katonák voltunk.

Az ezredforduló elején nagyon nehéz volt háborús filmet rendezni, mivel az előző évtizedekben a neves rendezők szinte minden csontot lerágtak ebben a kategóriában. Hogy őszinte legyek, az újítás még Randall Wallace-nak sem sikerült. Másfél évvel ezelőtt láttam először a Katonák voltunk-ot, és úgy emlékeztem rá, mint egy nagyon jó film, amely ráadásul a műfajában is megállja a helyét. Most újranéztem, és sajnos hatalmasat kellett csalódnom benne.

A Vietnami háború, vagy pontosabb nevén a második indokínai háború, 1954-ben kezdődött, amikor ottani francia gyarmatosítók összetűzésbe keveredtek a vietnamiakkal. De nem csak ez volt a kirobbantó ok, hanem az is, hogy az ország két részre szakadt: kommunista Észak-Vietnam-ra, és kapitalista Dél-Vietnam-ra. A harcok egyre fokozódtak, mígnem 1965-ben, a Pentagonban meg nem hozták a döntést az amerikai beavatkozásról. Megkezdődött a fiatal állampolgárok tömeges kiképzése, és harcba küldése. Hal Moore ezredes (Mel Gibson), aki már Koreában is harcolt, a 7. lovasezred vezére lesz, és az ő feladata az, hogy csatába vezesse az ifjú beosztottjait. Már a legelején ígéretet tesz katonáinak: ő fog elsőként a csatatérre lépni, és ő fogja azt elhagyni utoljára.

A megerőltető kiképzés után hamarosan megjön a parancs, hogy a heteseknek ki kell menniük a frontra. Indulnak tehát, hogy részt vegyenek a háború első nagyobb csatájában, a la Drang völgyi ütközetben. Eközben feleségeik és rokonaik otthon rettegnek attól, hogy épp az ő férjük/testvérük/barátjuk/gyermekük esik el a harcban. A csatában az erőviszonyok egyenlőek. Az amerikaiak számíthatnak a nagyszerű kiképzésükre, és technikai fölényükre, például az új harctéri találmányra, a helikopterre. A vietnamiak pedig helyismerettel és rendkívüli elszántsággal rendelkeznek.

Eddig ez nem is hangzik rosszul, viszont mégis óriási gond van a filmmel. Ugyanis a Katonák voltunk mindenáron hősként akarja bemutatni az amerikai katonákat, akik a "hazájukért" estek el. Valójában Vietnam azonban nem hős amerikaiakról szólt, hanem egy értelmetlen háború volt értelmetlen áldozatokkal. Nem a hazájukért estek el, hanem a politikusok nevetséges rivalizálásáért, akik szó nélkül megölettek 60 ezer amerikai fiatalembert Indokínában. Ráadásul az amcsi bakák értelmetlen népirtásokat és vérengzéseket követtek el, nem egyszer civileket is gyilkoltak. Ők lennének a "hősök"?

A bevezetőben említett filmek a háború valódi oldalát mutatták be, azért is lettek olyan jók. Randall Wallace filmje azonban egy óriási propaganda a kapitalizmus mellett. Mintha azt üzenné, hogy: "gyertek fiúk, harcoljatok egy olyan háborúban, amihez semmi közünk, ha meghaltok hősök lesztek!". Erre még az is rásegít, hogy sebezhetetlennek mutatja a jenkiket. Két kezemen össze tudom számolni, hogy hány amerikait láttam a film során meghalni. A filmben konkrétan van egy olyan jelenet, ahol Hal Moore ezredesről szó szerint lepattan a golyó (!). Ehhez képest a vietnamiak hullanak mint a legyek, és olyannak tűnnek, mintha agyatlanul rohangáló, ordibáló őrültek lennének.

A hazafiasságot és hősiességet sem sikerült normálisan bemutatni, pedig elvileg ez lenne a lényeg. A filmet leginkább úgy jellemezném, mint egy vietnami Pearl Harbor: egész egyszerűen folyik az érzelgősségtől. Néha már-már elröhögtem magam a megindítónak szánt jeleneteken. Itt egy példa: az amerikai fickót lelőtték, mindjárt meghal, de még elmondja: "A hazámért halok meg!". Közben a többiek olyan rémült arcot vágnak, hogy már az is nevetségesnek tűnik. Minden érzelem a végletekig el van túlozva, és ki van díszítve, ezért egy igazi brazil szappanopera érzésünk is lehet közben. Persze ehhez a dologhoz a borzalmas színészi játékok is nagyban hozzájárulnak. A könnyeink előcsikarását azok a jelenetek is elősegítik, amikor az otthon izguló feleségek szemszögéből látjuk a dolgokat. Folyamatosan kapják a táviratokat rokonaik és férjeik eleséséről, ami nem is lenne rossz rendezési szempontból, ám ez is tipikusan hatásvadász módszer az emberek meghatására.

További probléma, hogy a karakterek iszonyú laposak. Moore ezredesen kívül mindenki csak statisztaként van jelen, főként ismeretlen színészek játszanak egyébként is a produkcióban. Kiemelendő még Joe Galloway (Barry Pepper), a fotóriporter, aki megfigyelőként van jelen a harcokban, valamint Basil Plumley főtörzsőrmester (Sam Elliott), aki kétségtelenül a legnagyobb arc a filmben: állítom, hogy az ő rövid beszólásai mentették meg a nézőket az agyhaláltól. Rajtuk kívül viszont tényleg mindenki kétdimenziós karakterként mutatkozik, és jelentőségük nincsen túlságosan.

Azért van a filmnek jó oldala is. A első fele kiképzéssel, meg néhány Mel Gibson féle bölcselkedés meghallgatásával telik, viszont a la Drang völgyi csata egyszerűen zseniális lett. A csatajelenetek szuperül vannak megcsinálva, kapunk helikopteres támadást, éjszakai harcot, napalm-bombázást, szóval mindent, ami jó lehet egy vietnamos filmben. A fegyverek, az egyenruhák, és a járművek mind-mind hitelesen vannak ábrázolva, ráadásul a csata menetét is maximálisan a történelemkönyvek lapjairól vették át. Minden század, szakasz és raj úgy és ott küzd, ahogy az a valóságban történhetett, szóval a sebezhetetlen G.I Joe-kat leszámítva a film nagyon hitelesnek mondható.

Nagyon jó ötletnek tartom még, hogy az amerikaiak mellett a vietnamiak oldaláról is végigkövethetjük a csatát. Az Észak-Vietnami katonák nem gonosz sátánimádóknak vannak ábrázolva, hanem ugyanolyan érző lénynek, mint az amerikaiak, úgyhogy erre sem lehet panasz. A háború borzalmait is sikerült megfelelően visszadni. Mel Gibson filmjeire jellemző az eltúlzott agresszió, és ez itt sincs másként: a szemünk láttára robbanak szét, égnek halálra, véreznek el a katonák, ami azért jó, mert cenzúrázatlanul szembesülhetünk azokkal a szörnyűségekkel, amelyeket a helyszínen átéltek a harcosok. De nagyjából ennyi is lenne a pozitívumok listája, és sajnos ez még mindig kevés ahhoz, hogy megbocsássam a korábban említett súlyos hibákat.

Összeszámoltam a jó és rossz dolgokat a filmben: hat pont a negatív, négy a pozitív oldalon. Ebből következik, hogy a Katonák voltunk nemhogy jó, de még közepes filmnek is alig mondható. Nagyon jó film lehetett volna, ha nem egy USA-párti propagandaműsort kapunk, de így csak egy 5/10-et kap tőlem.

A bejegyzés trackback címe:

https://moviebarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr715360444

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.