Cinema Paradiso (1988) kritika

2013.06.18. 18:49

Mai írásomban Giuseppe Tornatore 1988-ban készült klasszikusát, a Cinema Paradiso-t vetem górcső alá. Be kell valljam, a filmet 2 nappal ezelőtt láttam, s azóta szinte minden egyes szabad percemben azon gondolkodtam, hogy hogy mutassam be ezt a remekművet, mely kis híján az élet minden területére reflektál.

1990-ben ez az alkotás nyerte az Oscar- és a Golden Globe-díjat „legjobb idegen nyelvű film” kategóriában, valamint a Brit filmakadémia sem spórolt a jutalmakkal. A mű tehát mind a szakma, mind a közönség elismerését elnyerte.

A cselekmény nem túl bonyolult. Egy Salvatore nevezetű, híres filmrendező (Jacques Perrin), aki már 30 éve nem járt szülőföldjén Szicíliában, telefonhívást kap anyjától, miszerint elhunyt Alfredo, a férfi egykori barátja. Ekkor kezdődik a régmúlt emlékeire való visszaemlékezés, melyből szinte mindent megtudhatunk a férfi gyermekkoráról.

Apja a második világháborúban halt meg, anyjáról (Antonella Attili) nem sok mindent tudunk meg: igyekszik gyermekeit következetesen, szigorúan nevelni, azonban látjuk, mennyire fáj neki férje elvesztése, mennyire meggyötört, fáradt, s kimerült a munkától, a gyerekneveléstől.

A fiatal „Toto” (Salvatore beceneve) (színész: Salvatore Cascio) első szerelme a mozihoz köthető. Nagy élvezettel, fáradhatatlanul jár a helyi Cinema Paradiso-ba, hogy megnézze a legújabb filmeket. A mindössze 6 éves fiú hamarosan barátságot köt a helyi mozigépésszel, Alfredoval  (Philippe Noiret). A mester megtanítja neki, hogy kell kezelni a gépet. Már ekkor érezhetjük, életre szóló barátság szövődik.

A film bemutatja eközben a mozi aranykorát. Azt az időszakot, mikor csak úgy tolongtak az emberek a jegyekért, mikor minden egyes nap hatalmas érdeklődés, s telt ház jellemezte a mára hét közben gyakran üresen tátongó épületeket. A vásznon felfedezhetjük például Chaplint is, Tornatore valóban régi alkotásokat használ fel.  A szigorú egyházi cenzúra miatt a közönség egyetlen csókot sem láthat, a gépész egyik legnagyobb feladata tehát ezen jelenetek kivágása.

A helyi mozi azonban nemsokára leég. Alfredo a tűzeset következtében elveszti látását. Egy helyi mágnás viszont, aki nagy vagyonát egy fogadásnak köszönheti, újjáépítteti a Cinema Paradiso-t. Az új mozigépész pedig a kis Toto lesz, aki fiatalsága ellenére rendkívül jól végzi munkáját.

A következő pillanatban a kisfiút már meglett, komoly kamaszként láthatjuk. Itt szeretnék kitérni a kis Salvatore karakterére. Számomra ő az abszolút telitalálat. Ravasz, okos, tanulékony, végtelenül hűséges, jó szándékú, aranyos kölyök, akit az ember rögtön a szívébe zár. Megjegyezendő, hogy a BAFTA legjobb férfi mellékszereplő díját a forgatás alatt mindössze 10 éves Salvatore Cascio (vagyis a kis Totót alakító színész) kapta 1991-ben.

A vak Alfredo, s az egyre inkább férfivá érő Salvatore bensőséges kapcsolata arra enged következtetni, hogy a fiú apaként néz az egykori mozigépészre, s példaképnek tekinti. Az idősödő öregúr azonban próbálja ösztönözni Totót arra, hogy ne ragadjon meg az ő szintjén, lépjen tovább, legyen boldog ember, hisz ő, a mozi kis zugában rejtőzve soha sem volt az.

Ekkor jelenik meg Elena, akibe a kamasz ifjú első látásra beleszeret. Borzasztóan életszerű képet kapunk az első udvarlások nehézségeiről. Az idilli kapcsolatot végül a lány apja teszi tönkre, aki a hatalmas társadalmi különbségek miatt nem fogadja el Salvatorét, mint Elena párja.  

Az Alfredoval folytatott beszélgetések során rengeteg, már-már filozófiai mélységű gondolat hangzik el a szerelemről, az életről, a sorsról.  

“Egyszer régen ünnepséget rendezett egy öreg király. Összegyűltek a királyság legszebb hercegkisasszonyai. Az egyik katona, aki éppen őrségben állt, látta amint megérkezik a király lánya. Ő volt a legszebb mind közül. A katona tüstént beleszeretett, de hát hogy jön egy egyszerű, szegény katona a király lányához? Telt múlt az idő, s egy szép napon amikor újra őrségben állt, megint találkozott a királykisasszonnyal. Elmondta hát neki, nem tud többé nélküle élni. A leányra olyan nagy hatással volt a katona feneketlen szenvedélye, hogy azt mondta: ha képes vagy, hogy várjál rám száz napon át és száz éjjelen át az erkélyem alatt, akkor a tiéd leszek. Jól van, mondta a katona, s fogta magát, odaállt a balkon alá. Várt egy napot, aztán még egyet, aztán tíz napot, aztán húsz napot, a királyleány pedig minden este kinézett az ablakon, és látta a katonát aki egy tapodtat sem mozdult. Esett az eső, fújt a szél, szakadt a hó, de ő még mindig ott volt. A madarak rápiszkítottak, a méhek összecsipkedték, de Ő nem mozdult onnan, ott ült egyedül. Aztán kilencven nap elteltével, már egészen összeaszalódott, sápadt volt, és a szeméből megállíthatatlanul csöpögni kezdtek a könnyek. Nem tudta visszatartani, s annyira gyönge volt már hogy ahhoz sem volt ereje hogy elaludjon. Közben a királykisasszony egyre csak nézte őt, és amikor eljött az utolsó éjszaka, a katona egyszer csak felállt, fogta a székét és örökre elment. Elment, éppen a végén. Pedig csak még egy éjszaka és a királylány az övé lett volna! ”

Ezt a történetet is Alfredo meséli el Salvatorénak, aki ekkor még nem érti, a katona miért ment el, később viszont, mikor Elena még nem viszonozza szerelmét, ezt mondja:

„A katona úgy gondolta, lehet hogy a lány nem tartotta volna meg az ígéretét. Az pedig szörnyű lett volna, abba belehalt volna. Így legalább kilencvenkilenc éjszakán át abban az illúzióba ringathatta magát, hogy a lány vár rá...”

A volt mozigépész ösztönzésére Totó elhagyja szülőföldjét egy boldog élet reményében.

A visszaemlékezés körülbelül itt ér véget.  Az ekkor már középkorú férfi visszatér Szicíliába, régi jó barátjának temetésére. A Cinema Paradiso-t bezárva találja, és hírt kap arról, hogy az épületet lerombolják, parkoló lesz a helyén. A mozi összeomlása fontos jelkép. Egyrészt szimbolizálja Salvatore ottani életének lezárását, másrészt utal a televízió térhódítására, a mozik aranykorának végére.

Az idős Totó felkeresi még egykori szerelmét is, de hogy szerelmük beteljesedik-e, az maradjon nyitott kérdés, elvégre legyen miért megnéznetek ezt a remekművet. (Zárójelben azért megemlítem, hogy nekem személy szerint a film ezen része nem annyira tetszett.)

Philippe Noiret  csodásan hozza Alfredo karakterét, Salvatore Cascio, mint már említettem, telitalálat a kis Totó szerepére. A színészi játékra úgy összességében sem lehet panaszom, egyedül talán az idős Salvatorénél éreztem egy kis hiányt.

A film azonban nem lenne ilyen jó Ennio Morricone zenéje nélkül. Csodás, felemelő, elringató, megható, simogató…  A mester újra felejthetetlent alkotott.

Ha még nem láttad a Cinema Paradiso-t, kedves olvasó, akkor sürgősen nézd meg. Elképesztően gyönyörű operatőri munka, nagyon nem hollywoodi sztori… Egy film a mozi aranykoráról, a felnőtté válásról, a szerelemről, a hűségről , az örök barátságról..  

9/10

(az idézetek forrása: metszetek.com)

A bejegyzés trackback címe:

https://moviebarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr525367684

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.