Tűzgyűrű (2013) kritika

2013.07.26. 16:14

Az utóbbi évek bebizonyították, hogy a mozik nézőközönsége igényt tart az olyan filmekre, amelyekben a világ valamilyen módon elpusztul. Idénre is jutott egy ilyen produkció, amely a Tűzgyűrű c. kapta, rendezője pedig Guillermo del Toro, akinek leghíresebb munkái talán a Hellboy filmek, de a Penge szériában, és a Hobbitban is közreműködött. Bevallom, az imént felsorolt alkotásokat nem nagyon ismerem, a Hobbit pedig egyáltalán nem tetszett, úgyhogy meglehetősen szkeptikus voltam, mikor beültem a Tűzgyűrűre.

Sajnálatos módon nekem nem tudnak tetszeni az olyan filmek, amelyek nem próbálnak meg a látványon kívül semmit felmutatni. Elismerem, hogy a grandiózus csaták, és az amerikai nagyvárosok látványos elpusztítása iszonyatosan mutatós, de én valahogy ezekkel nem tudtam sohasem azonosulni. A látvány nálam csak akkor nyerő, ha mellette van még mit értékelni a filmben, de sajnálatos módon a Tűzgyűrű nem ilyen.

A történet egy alternatív jelenben játszódik, amelyben a Földet a kipusztulás fenyegeti. A Pacifikus-lemez mentén a mélyből hatalmas szörnyek, ún. Kaijuk törnek föl újra meg újra, így tartva rettegésben az emberiséget. A Csendes-óceán partvidékén több nagyvárost is kipusztítanak, mire az emberiség végre rájön a megoldásra: szörnyek ellen szörnyeket kell létrehozniuk. Elkezdődik a Jaeger-projekt, amely során mérnökök ezrei kidolgozzák azokat az óriási robotgépeket, amelyek a megváltást jelenthetik a világ számára. A Jaegereket két pilóta képes irányítani, és ezekben a gépekben elég erő rejlik ahhoz, hogy végleg kipusztítsák a Kaijukat. A hadiszerencse az emberiség oldalára áll, és úgy tűnik, sikerül győzni, ám ekkor váratlan fordulat következik. A Kaijuk megerősödnek, és ismét fölénybe kerülnek.

A Becket-testvérek (Charlie Hunnam és Diego Klattenhoff) a legmenőbb Jaeger-pilóták a világon. A siker és a dicsőség azonban csak addig tart, ameddig egy este a vicces nevű Gipsy Danger Jaegerük bajba nem keveredik egy Kaiju-harc közepette. Az idősebbik, Yancy Becket életét veszti az életveszélyes akció során, testvére, Raleigh pedig súlyosan megsebesül. Csak a szerencsének köszönheti, hogy életben maradt, s miután sikerül kijutnia, évekig elvonul a világ elől. Mivel úgy tűnik, hogy a Jaegerek kudarcra vannak ítélve, ezért az emberek óriási falak építésébe kezdenek, hogy távol tartsák a szörnyeket. Egy idő után viszont mégis szükség lesz a feledésbe merült pilótákra, és egykori felettese, Stacker Pentecost (Idris Elba) felkeresi Raleigh-et, hogy újra bevethesse őt.

 

A film egyetlen pozitívuma az, hogy jól néz ki. Óriási élvezet végignézni egy hatalmas csatát, a Jaegerek és a Kaijuk szemetgyönyörködtetően lettek meganimálva, és a cselekmény szerencsére nem csak Amerikára koncentrálódik majd. Láthatjuk például Hong Kong-ot, Sydneyt, és Tokiót is. Persze a kinézet mellett még a hangzás is állati jó lett - a csaták dübörögnek majd, és teljes egészében magával ragadják a nézőt.

Magával is ragadott a film első tíz perce. Nem volt itt tökölés, egyenesen a közepébe vágtunk a dolgoknak, és rövidke felvezető után (ami lényegében csak az alapfelállást mesélte el) már megy is majd a zúzás. Ám sajnos egy idő után a lekesedés alábbhagyott, és a film színvonala drasztikus mélyrepülésbe kezdett.

Meg kell hagyni, hogy a film iszonyatos módon sablonos. A két órás játékidő alatt annyi klisét kapunk, amennyit már számon tartani is nehéz. Kezdjük a karakterekkel - bizony egyáltalán nem találunk köztük senkit, aki kitűnne a tömegből. Lesz itt jóképű jófiú, bölcs, ám megtört parancsnok, forrófejű vagány, ártatlan kislány, megzakkant tudós - mindenkit, azaz mindenkit megtalálunk a sablonkarakterek közül, ám éppen ezért egyikük sem lesz érdekes. Pontosabban csak egyetlen említésre méltó szereplő van: a kínai szervkereskedő, Hannibal Chau (Ron Perlman), aki halott Kaijuk belsőségeit próbálja meg értékesíteni a feketepiacon.

A film vége annyira, de annyira hollywood-i, hogy szinte már sértő a néző számára, ebből is bebizonyosodik, hogy a Tűzgyűrűt elsősorban a jenki közönségnek szánták. Valamint még egy nagy hibája van, mégpedig az, hogy iszonyatosan hosszú. Két óra tíz perc a teljes hossza, és ez ott válik rosszá, amikor megtörénik a film végi nagy csata: mindenki lerendezte az ügyeit, jöhet a stáblista - de nem, nem jön a stáblista, mivel még csaknem fél órányi pluszt kapunk a végére, amire egyáltalán nem lett volna szükség.

A folyamatos akciót néha drámainak, vagy épp elgondolkodtatónak szánt jelenetek törik meg, amelyek olyan dolgokról szólnak, amelyeket bármely másik amcsi filmben végighallgathatunk, és korántsem hagynak nyomot a nézőben, csak arra jók, hogy kitöltsék valamivel a kitöltetlen perceket. A színészi játékok is abszolút gyérek lettek - egyetlen nagy név sem tűnik fel, nekem úgy tűnt, hogy inkább kezdő színészeket alkalmaztak, bár Ron Perlmanra és Idris Elbára nem lehet panasz.

Megint sok megválaszolásra váró kérdés merült fel bennem, például, hogy hogy lehet az, hogy az interneten a Tűzgyűrű 2013 egyik legjobb filmjének van beállítva. Nekem úgy tűnik ez tipikusan az a kisgyerekeknek készült blockbuster, amely elősegíti majd a játékfigurák és videojátékok eladásait, de egyszeri megnézésnél nem érdemes többre. Szóval szerintem a Tűzgyűrű legfeljebb középszerűnek mondható, bár korántsem lett olyan rossz, mint az Acélember - talán azért mert nem okozott akkora csalódást nekem. 5/10.

A bejegyzés trackback címe:

https://moviebarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr915427769

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.