Amerikai szépség (1999) kritika

Sam Mendes nem rendelkezik terebélyes filmográfiával. A direktor kevés filmet produkált, ám azzal a kevéssel annyit bizonyított, hogy 2012-ben ő mutathatta be a 007 - Skyfall c. nagysikerű James Bond filmet. Munkásságának legelismertebb darabja azonban kétség kívül az 1999-es Amerikai szépség, amelyről most fogok írni. A film teljesen hétköznapi problémákat, vagyis mondhatni magát a hétköznapokat mutatja be, ám mindezt maró gúnnyal és társadalomkritikával teszi. Hiszen egyszerűen felháborító, hogy napjainkra hová süllyedt a társadalom, és hogy az embereket gyakorlatilag beidomítják, hogy a társadalom számára hasznos lénnyé váljon, s mindeközben elfelejtik azt, hogy az egyéniség egy létező fogalom.

A film középpontjában két amerikai család áll. Az egyik Lester Burnham (Kevin Spacey) családja, akik tökéletesen "normálisak". Az "ameikai mintacsalád" kifejezésnél nem is lehetne jobb jelzőt adni nekik. Az apa feleségével, Carolyne-al (Anette Bening) és lányával, Jane-el (Thora Birch) él. Bárki azt mondaná rájuk, hogy az életük tökéletes. Az apának jól menő állása van, az anya nagyszerű ingatlanügynök, csupán lányuk lóg ki valamelyest a sorból, de végtére is minden kamasznak megvannak a maga problémái. Egyszer a szomszédba költözik egy másik család, ahol vasfegyelem uralkodik, mivel az ottani apa Frank Fitts (Chris Cooper) tiszteletbeli ezredes a hadseregben, és militánsan bánik feleségével, és fiával, Rickyvel (Wes Bentley).

A film első szakaszában gyakorlatilag nem történik semmi. Uralkodik valami sajátos, frusztrált hangulat, ami az egész filmet átfogja. Az Amerikai szépség ugyanis egy saját, sterilizált világban játszódik, ahol minden tökéletes, csak épp elfelejtünk embernek lenni. A tökéletesség ott kezd felbomlani, amikor Lester beleszeret a lánya barátnőjébe, a nálánál 25 évvel fiatalabb Angelába (Mena Suvari). Az ilyen nagy korkülönbséggel járó szerelem ugyanis kapásból ellenkezik a jól betanított erkölcsi normáinkkal. Időközben Jane is szerelmes lesz Rickybe, akit a többség zakkantnak tart, tehát a közösség által megbélyegzett személyről van szó, és ezáltal Jane is flúgosnak lesz titulálva. A film feléig érezhetően generálódik valami megfoghatatlan feszültség, aminek Lester vet véget: kimondja, hogy neki elég volt. Egy csapásra felmond a munkahelyén, és még a főnökének is bemutat egyet. Eladja szürke kocsiját, és vesz az árán egy tűzpiros sportautót, amelyre mindig is vágyott. Elkezd füvezni, és olyan dolgokat csinál, amit az addigi élete során mellőznie kellett: kondizik, fut, nyíltan vállalja véleményét mindenért. Családja tátott szájjal figyeli azt, hogy a mintaapuka megcsinálta azt, amit eddig senki nem mert, vagyis felvállalta az érzelmeit.

Hamarosan lánya is elkezd ember lenni, és ő is vállalni kezdi kapcsolatát a meglehetősen furcsa fiúval. Ez a láncreakció addig tart, mígnem a film végén mindenki megtalálja saját magát, és ledobja az álarcot, amelyet addig félelemből viselt. Talán a kis családból csak Carolyne az, aki visszatáncol - nem meri feladni a mindennapi életét egy érzésért cserébe. Már majdnem mi, nézők is olyan felhőtlenül boldogok leszünk, mint Lester, amikor beüt a filmvégi nagy csavar. A társadalom ugyanis, beidomítottsága révén élből elutasít minden effajta próbálkozást, és könyörtelenül lesújt a lázadókra: ezt személyesíti meg a zsarnokoskodó Fitts ezredes, aki saját fiát akarja saját képmására formálni, holott, mint kiderül, ez lehetetlen.

A film során furcsa módon normális állapotból a normális állapotba jutunk. De melyik az igazi normális? Nem mondja meg a film, mindenki döntse el maga. Kezdetben egy jómódú, amolyan kispolgári családot látunk, ahol minden tökéletesen működik. De valóban az lenne a normális, hogy az apa gyakorlatilag a saját lányát sem ismeri, feleségével pedig csak vitatkozik? Vagy inkább az a normális, ahol mindenki úgy él, ahogy azt szeretné, és semmi sem köti meg a kezét. Mint már korábban említettem a film végén óriási csavar van, ami már az első képkockáktól kezdve előre van vetítve, valamiért mégis tőrdöfésként hat, amikor megtudjuk mi az.

A film 1999-es, abban az évben jelent meg az egyik kedvenc filmem, a Harcosok klubja. Nagyon hasonlít az Amerikai szépségre, de kis különbségek azért vannak. A Harcosok klubja ugyanis anarchizmust és világmegváltást hirdet, míg az Amerikai szépség pusztán az érzelmeink megélését. És hozzá kell tenni, hogy az Amerikai szépség lezárása gyönyörű, viszont szomorú is egyben. A végén pedig garantált, hogy mindenki a hatása alá kerül, és elgondolkozik.

A film főszereplője Kevin Spacey, aki tökéletesen alakít. A többi színész is jó, ám egyikük sem tud felérni Spacey szintjéhez, ugyanis ha ő nincs benne a filmben, akkor gyakorlatilag borul az egész. Szerencsére nem így lett.

Az Amerikai szépség tehát bemutat kétféle világnézetet, amelyek felett nekünk kell ítéletet hoznunk. A cím beszédes, ugyanis a film során mindenki a saját maga szépségét keresi. Van aki nem fedezi fel, hogy mi az, de van aki megtalálja, méghozzá olyan dolgokban, amelyeket tökéletesen szürreálisnak gondolnánk. A film rendkívül komplex, és szerintem mindenki máshogy és máshogy értelmezi, sőt, egyszeri megnézés nem is elég ahhoz, hogy értelmezni tudjuk. 10/10.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.