Django elszabadul (2012) kritika

Quentin Tarantino, ahogy megszokhattuk, minden harmadik évben kiad egy filmet, ami vélhetően hamarosan mestermunkának lesz titulálva. Legutóbb a mester 2009-ben, a Becstelen Brigantyk-kal villantott, majd elérkezett 2012, és a mozikba került új filmje, a Django elszabadul. Tudni kell, hogy Tarantino mindig is rajongott a western filmekért, és némely filmjében burkolt utalások is találhatóak erre a műfajra vonatkozóan, önmagától viszont soha nem rendezett ilyen témájú filmet. A 2010-es évek elején azonban úgy döntött, hogy elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy megrendezze első önálló westernjét, ami a Django elszabadul címet kapta. Bátran állíthatom, hogy ezzel a filmmel a legendás rendező újabb remekművet tett le az asztalra.

Tarantino-t mindig is az tette naggyá, hogy filmjei tipikusan "tarantínósra" sikeredtek. A Kutyaszorítóban-tól a Django-ig minden munkájára olyan egyedi stílus jellemző, amellyel semelyik másik rendező sem büszkélkedhet. Hál' istennek a mostani alanyunk sem kivétel ez alól, ugyanis le se tagadhatnánk, hogy ezt is az egykor videotékában dolgozó filmes forgatta, viszont ugyanakkor vannak benne olyan újítások is, amit eddig nem tapasztalhattunk. De mik is voltak az eddigi sikerek titkai? Nagyszerű karakterek és párbeszédek, ütős forgatókönyv, kiváló operatőri munka, és véres, látványos, ám bizarr akciójelenetek. A Django-ban mindez megvan.

1858-ban járunk, az USA Texas államában. Mint minden déli régióban, itt is dúl a rabszolgatartás, és rabszolgakereskedelem. Fehérek adják-veszik a négereket busás pénzekért, és jóformán állatként kezelik őket. Django (Jamie Foxx) is ilyen néger rabszolga, aki éppen egy karavánnal halad egy szolgavásár felé. Egyszer, egy fagyos éjszakán azonban ő, és többi fogolytársa találkoznak egy Dr. King Schultz (Christoph Waltz) nevű német fogorvossal, aki rövid konfliktus után végez Django gazdáival, és felszabadítja őt. Ezért cserébe csak annyit kér, hogy a szóban forgó személy segítsen neki megtalálni három embert, akit ő látásból még nem ismer. Mint később kiderül, Dr. Schultz már évek óta fejvadász, aki "hullákkal kereskedik". Így Django és Schultz doktor közösen indulnak útnak, miközben megannyi körözött személyt levadásznak a vadnyugaton. Kiderül azonban, hogy Djangonak van egy felesége, Broomhilda (Kerry Washington) akit szintén szolgasorba vetettek, és nem tudni hogy hol van, mindössze annyi információjuk van, hogy valahol Mississippiben lehet. Elindulnak hát a szeretett asszony kiszabadítására. Hamarosan rádöbbennek, hogy Broomhilda egy Calvin Candie (Leonardo DiCaprio) nevű földesúr fogságában van, "Candilandben". Itt kezd a film kiteljesedni.

A Django elszabadul cím nagyon beszédes. Ugyanis a film során folyamatosan erősödik a feszültség, addig-addig, amíg vulkánként ki nem robban egy lehengerlő finálé során. Érződik a Djangoban lakozó végtelen bosszúvágy, talán még jobban, mint anno a Kill Billben volt. Tarantino mesterien felkelti a nézőkben az "állati ösztönöket". A film rögtön a dolgok közepébe vág, és már a huszadik percben tanúi lehetünk egy véres leszámolásnak, amint Django brutálisan végez egykori gazdáival, akik kegyetlenül kínozták őt és feleségét. És mindeközben elégedettséget érzünk, úgy érezzük, hogy igazságszolgáltatás történt, pedig lényegében egy bestiális hármasgyilkosságról van szó. Itt kitérnék arra, hogy nem véletlen a 18+-os besorolás, ugyanis talán mondhatom, hogy a Django elszabadul Tarantino eddigi legvéresebbre sikerült filmje, a Kill Billt is figyelembe véve. A film elejétől a végéig érződik a vizuális terror, a fehér rabszolgatartók rasszista kegyetlenkedései egy-egy jelenetben szinte húsba vágnak, szó szerint. És még nem is említettem a kínzási jeleneteket, amelyek kendőzetlenül szembesítenek bennünket az emberi faj minden mocskával. Az elképesztően trágár nyelvezet ezek mellett semmiségnek tűnik.

Az akciójelenetek lélegzetelállítóak lettek, és elárulhatom, hogy itt sem spóroltak a művérrel és halálhörgésekkel. Némely óriási golyózápornál úgy éreztem, hogy a Kill Bill szamurájkardos jelenetét látom pisztolyokkal leforgatva. A film végén két ólomzivatarnak is szemtanúi lehetünk, bár az egyik inkább amolyan leszámolásféle. Az biztos, hogy Tarantino az akciójelenetek megkomponálásához is nagyon jól ért.

A karakterek is egytől egyig nagyszerűen lettek megírva. Kezdjük a főszereplővel, Django Freeman-nel: kissé megdöbbentő, de nem ő a legszimpatikusabb karakter. Django ugyanis ha nem figyelnek rá, egy idő után vadállatként kezd el tombolni a mozivásznon, ahogy azt a film végén is láthatjuk. Azonban nem kell megijedni, mivel mindvégig jó célokért harcol, és szándékai egyértelműek. Az ő legjobb barátja Dr. Schultz, aki pont az ellentéte. Higgadt, ravasz, eszes ember benyomását kelti, és tulajdonképpen egy ideig féken is tartja a Djangoban lakozó indulatokat. Calvin Candie, az erkölcstelen földesúr a film főgonosza. A DiCaprio által életre keltett Candie jómodorú, ám kegyetlen és a végtelenségig rasszista ember, aki a feketéket száz százalékig vagyontárgyként kezeli, ezt egyébként többször ki is mondja. A film legerőszakosabb jeleneteiben ő is oroszlánrészt vállal, de ahogy megszokhattuk, végül elnyeri majd méltó büntetését. És ne feledkezzünk el Stephenről (Samuel L. Jackson) sem, aki Calvin Candie inasa. Fekete létére úgy bánik a néger rabszolgákkal, mint Calvin. Háttérbe szorul Broomhilda karaktere, pedig lénygében az egész film róla szól. Tulajdonképpen csak egy pár képkockán szerepel, nem egyszer Django vízióiban, és emlékeiben.

A párbeszédek ezúttal is a film legnagyobb erényét képezik. Frappáns, poénos dialógusokat hallgathatunk végig a film során, cenzúrázatlanul. Ezt úgy kell érteni, hogy én még egy filmet sem láttam, amiben ennyiszer hangzott volna el a "nigger" szó. A párbeszédeket pedig remek színészek adják elő. Jamie Foxx kitűnő választás volt a főszerepre, Christoph Waltz pedig egyenesen a film legjobb alakítását produkálja. Leonardo DiCaprio újra beizonyította, hogy bizony már régen kilépett a Titanic árnyékából, és hibátlanul játssza el az egyik legnehezebb szerepet. Samuel L. Jackson pedig már sokadjára szerepel Tarantino filmben, és persze ő is nagyon király. Kerry Washington nem sok rivaldafényt kapott, és karaktere is elég egyoldalúra sikeredett, ezért csodákat ne várjunk tőle, de azért megteszi amit kell. Quentin Tarantino is föltűnik majd egy rövid cameo erejéig, mivel szinte hagyomány, hogy minden saját filmjében ad magának egy szerepet.

A zene elképesztően jó lett, de már szerintem ezen nem sokan csodálkoznak. A számokat most is külön vásárolták, de rendkívül jó ízléssel vannak megválasztva. A klasszikus western muzsikák mellett modernebb számok is helyet kaptak, de ezek is jól passzolnak egy-egy jelenethez. A filmről még általában annyit el lehet mondani, hogy ezúttal nincs fejezetekre bontva, ahogy a korábbi Tarantino mozik. A befejezés viszont nagyon hasonlított a Becstelen Brigantyk végéhez, ennek ellenére nem érezzük azt, hogy ezt már láttuk valahol. Szóval a rendező hű maradt saját magához, és stílusához, viszont a Django elszabadul mégis az újdonság erejével tud hatni. Amellett, hogy rendkívül szórakoztató, minőségi film, komoly mondanivalóval is rendelkezik a rasszizmusról, és a fehér emberek kegyetlenségeiről. Még egy Ku Klux Klános jelenet is helyet kapott benne, ami a könnyedebb oldaláról közelítette meg a témát. Szóval a Django elszabadul talán Tarantino eddigi legnagyobb mesterműve. Ha nagyítóval keresném a hibákat akkor sem találnék benne semmit, mivel minden tökéletesen a helyén van. Jó érzés, hogy még 2012-ben is találkozhatunk olyan filmekkel, amelyeket nem a CGI, és az óriási költségvetés tesz naggyá. A pontozás nem lehet kérdés: 10/10.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.