A maszk (1994) kritika

1994 véleményem szerint a filmkészítés eddigi legjobb éve volt. Gondoljunk csak bele, hogy milyen művek jelentek meg abban az évben: Remény rabjai, Ponyvaregény, Forrest Gump, a Holló, ezek mind-mind kultuszfilmek lettek. És ekkor jelent meg mostani alanyunk is, az akkoriban fénykorát élő Jim Carrey nevével fémjelzett A maszk c. film, amelyet most elemezni készülök.

Egy képregényfilm kétféle lehet: komoly és nem komoly. Vannak olyan rendezők (Burton, Nolan, Snyder), akik véresen komolyan veszik a szuperhősök színes világát, és magvas mondandóval bíró, felnőtteknek is szóló műveket készítettek, de voltak olyanok is, akik viccesre vették a figurát, és abszolút röhejes alkotásokat vittek a vászonra. Chuck Russel is az utóbbiak közé tartozik, aki az egyik legfurcsább képregényhőst, a Maszkot filmesítette meg '94-ben.

Stanley Ipkiss (Jim Carrey) egy igazi őslúzer. Semmi sem sikerül neki, állandóan csetlik-botlik, és még a nőkkel sincs szerencséje. Egy nap találkozik munkahelyén Tina Carlyle-al (Cameron Diaz), akibe azonnal beleszeret, de ő persze hallani sem akar róla. Stanley rengeteget bénázik a szeme láttára, és nem egyszer elég kínos szituációkba is keveredik. Egy este a kiábrándult, és csúfosan leszerepelt Stanley hazafelé ballag, majd egy hídon átmenvén a folyóban meglát egy ősi zöld maszkot, amelyet hazavisz magával. Miután egy véletlen folytán fölpróbálja az álarcot, hirtelen teljesen megváltozik: földobottnak és szupererősnek érzi magát, ráadásul mikor a mágikus maszk rajta van, szinte mindenre képes lesz. Az egyetlen baj az az, hogy eközben teljesen elveszti a kontrollt a saját cselekedetei fölött, és olyan őrültségeket művel, amelyeket magától nem csinálna. Egy ilyen akció során teljesen véletlenül kirabol egy bankot, és emiatt összetűzésbe keveredik a város maffiájával, akik hamarosan holtan akarják látni a Maszk álnéven elhíresült Stanley-t.

A helyi maffiavezér, Dorian Tyrell (Peter Greene) mellett Kellaway hadnagy (Peter Riegert) is nyomozni kezd a rejtélyes Maszk után, és emiatt Stanley Ipkiss is gyanúba keveredik. Hamarosan a főhős két tűz között találja magát, és újra fel kell vennie az álarcát...

A maszk egy olyan film, amit teljesen lehetetlen komolyan venni. Ám mégsem mondható rossznak, hiszen látszólag maga a rendező is tudta ezt, ezért ha lehet, még egy lapáttal rátett az abszurditásokra, amelyek a játékidő egésze alatt előfordulnak. Többször is utalást kapunk arra, hogy tulajdonképpen ez egy élőszereplős-rajzfilm, és a képi világ is ezt tükrözi: amikor a Maszk akcióba lép teljesen olyan érzésem volt, mintha egy Tapsi-Hapsi mesefilmet néznék. A karakterek elképesztően bárgyúak és komikusak, a forgatókönyvet akár egy óvodás is írhatta volna, és amblokk az egész film nem hordoz magában semmilyen komolyságot, csupán az agyatlan szórakoztatás volt a célja, amelyet, valljuk be, sikerült is elérnie.

A folytonosan előforduló logikai bakik szinte már a szemünket is kiszúrják majd, ám a film tökéletesen logikátlan forgatókönyve mellett mindez megbocsájtható. Nem lehet eldönteni, hogy Ipkiss tudatosan, vagy akaratlanul használja a maszk nyújtotta szuperképességeit, ahogy azt sem, hogy miért perdül táncra állandóan. A maszk akkor válik rossz filmé, ha a néző elkezd gondolkodni ezeknek a miértjén, de aki csak úgy nézi, az betegesen jól szórakozhat rajta.

A hibák felsorolásával számtalan A4-es oldalt meglehetne tölteni, de nem fárasztom magamat ezeknek felsorolásával, hiszen egy ennyire kifacsart és nyakatekert filmben szerintem senkit sem érdekelnek ezek. Külön dícséretet érdemelnek viszont a CGI effektek, mivel akkoriban még igencsak fejletlen volt a komputer-animációs technika, és ehhez képest nagyszerűen sikerült összemosni a rajzfilmeket az élőszereplős produkciókkal.

A színészi alakítások közül egyedül Jim Carrey kiemelendő, de ő nagyon. Carrey egy abszolút szerethető, teljesen jópofa karaktert formált meg, a tánctudását pedig zseniálisra csiszolta a film kedvért, sokat is dícsérték ezért az alakításáért. Cameron Diaz csak dísznek van, egyébként ez volt az első hollywood-i szerepe, a többi színész pedig simán elmegy, és kész.

A maszk tehát egy olyan különleges mű, amely groteszkbe hajló idiotizmusa, túlzott infantilissága, és elképesztően gyagyás forgatókönyve miatt vált kultusszá. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy még maga Chuck Russell rendező is csak röhögött ezen a szuperhős-paródián, amelynek azóta igazi kultusza lett. 6/10.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.