A borzongás és a pszicho-thrillerek rajongói 2013-ban sem maradnak kedvenc műfajuk nélkül, ugyanis a mára már legendás hírrel bíró Fűrészt alkotó James Wan úgy döntött, hogy megfilmesít egy valós, és csontig hatolóan félelmetes történetet Démonok között címmel. A film kis költségvetésből készült, és nem kapott nagy médiavisszhangot, éppen ezért kevesen értesültek létezéséről, én viszont azon szerencsések közé tartozom, akik még frissen megtekinthették ezt a sablonos, ám annál érdekesebb és izgalmasabb rémálmot.

Az ezredforduló után divatossá vált klasszikus filmeket remakelni, vagyis kissé felturbózni, szépítgetni, és itt-ott belenyúlni a régi filmekbe. A remakek általában rosszabbak lesznek mint az alapanyag, elvégre másolatokról van szó, ám némely ritka esetekben ezek a másolatok képesek fölérni, vagy nagyon-nagyon kevés alkalommal felülmúlni a nagy elődöt. George A. Romero 1978-as zombifilmje, a Holtak hajnala is átesett egy ilyen ráncfelvarráson, és a remaket az általam eddig nagyon lenézett rendező, Zack Snyder készítette el 2004-ben.

A Watchmen és az idén megjelent Acélember után Snyder eléggé elkaszálta magát nálam, holott én is azok közé tartozom, akiknek tetszett a 2007-es 300 c. filmje. A Holtak hajnaláról azonban sokáig nem tudtam, ám miután rájöttem, hogy a rendező pályája ezzel a filmmel indult, úgy döntöttem, hogy érdemes egy megnézésre. George A. Romero eredetije mérföldkőnek számít a horrorfilmek történetében, ám valljuk be, mai szemmel nézve inkább érdekesnek, mint ijesztőnek hatnak az ő lassan cammogó, hörgő élőholtjai. Ráfért tehát a műre az újragondolás, és így jött létre a Holtak hajnala remake.

A "slasher" filmek, vagy más néven tinihorrorok a 80-as években élték fénykorukat. Ebben az időszakban változtatta rémálommá Freddy Krueger az Elm utca tizenéves lakosságának életét, és ekkor pusztította ki bozótvágóval a hokimaszkos Jason szinte a teljes amerikai kamasz generációt egy végeérhetetlenül hosszú franchise keretein belül. A tinihorrorokban van néhány alapszabály, amelyeknek szinte mindegyikben érvényesülnie kell.

Az egyik, hogy a szereplőknek IQ nyolcvan alatt kell lenniük azért, hogy minél inkább örüljünk, amikor lehentelik őket. A film végén mindig kell lennie egy-két túlélőnek, hogy a következő részben is legyen kit aprítani, valamint kell lennie egy baromi cool főgonosznak, aki rendszerint a néző kedvencévé válik, még akkor is, ha a legborzasztóbb bűnöket követi el a szemünk láttára. Wes Craven 1996-os Sikolyában minden imént felsorolt sablon fölvonul, ám mégis az teszi jóvá, hogy ezeket szándékosan alkalmazták, és ezt egy percig sem titkolják előlünk. A Sikoly nem azzal a céllal készült, hogy egy újabb tucathorrort zúdítson a nyakunkba, hanem azzal, hogy egyfajta totemet állítson ezeknek a filmeknek.

1897-ben jelent meg az ír származású író, Bram Stoker Drakula c. regénye. A mű elsősorban horroregénynek tekinthető, és a 15. sz-ban élt havasalföldi fejedelem, Vlad Tepes legendáját elevenítette fel, és ültette át modern köntösbe. A véres kezű Drakula gróf története azóta minden vámpíros mese keresztapja lett, az ilyen híres sztorikra pedig természetesen a kor előrehaladtával Hollywood is lecsapott. A karaktert először az 1930-as években vitték filmvászonra, és akkor a magyar származású Lugosi Béla játszhatta el a grófot, ezzel méghíresebbé téve a vérszívó arisztokrata történetét, de az 50-es években Christopher Lee is magára ölthette a szerepet. 1992-ben pedig a legendás filmrendező, Francis Ford Coppola vette át az akkora már csaknem 100 éves regény megfilmesítési jogát, és megrendezte a Bram Stoker's Dracula c. filmet, amelyet most készülök elemezni.

Már egy jó ideje nem voltam moziban, a legutolsó film amit megnéztem az az augusztus közepi Pain & Gain volt, ám már nyáron elhatároztam, hogy a Gravitáció c. filmre érdemes lesz beülni. Ez a lelkesedés kitartott október közepéig, így nem minden nehézség nélkül végül sikerült beülnöm a 2013-as év egyik legjobban várt filmjére, amely műfaját tekintve leginkább egy látványorientált sci-fi drámának mondható, ám amit valóban nyújtott a Gravitáció, azt nehéz lesz leírni. Nem is emlékszem, hogy láttam-e valaha ehhez hasonló filmet, és szinte biztos vagyok benne, hogy Alfonso Cuarón ez évi alkotását nagyon hosszú ideig senki nem tudja majd lekörözni.

Szégyen vagy nem szégyen, az egyetlen film, amit eddig a mexikói származású rendezőtől láttam, az a 2004-es Harry Potter és az Azkabani Fogoly volt, de mivel az tetszett, ezért jó rendezőként könyveltem el a szóban forgó embert. A Gravitáció után viszont rájöttem, hogy Cuarón egy rendkívül eredeti, és elképesztően tehetséges figura, hiszen ehhez a témához ilyen kifinomultan nem sokan tudtak volna hozzányúlni.

A Szökés c. amerikai tv-sorozat 2005-ös indulása óta számos nézőt tudott a képernyő elé vonzzani. Az első évad megvalósítása majdhogynem hibátlan lett, hiszen egy nagyon okosan átgondolt (bár bakiktól sajnos nem teljesen mentes) 22 részes sorozatot sikerült fölépíteni. Az akció és az izgalom kellő mennyiségben volt adagolva, a karakterek jól ki lettek dolgozva, s ez képes volt feledtetni velünk a néhol meglehetősen silány színészi játékot. A második évad egy évre rá készült el, s bár méltó utódja lett az elsőnek, már korántsem lett annyira jól megalkotva. A történet immár több szálon futott, amelyek közül néhány eléggé rosszul sült el, a szerelmi szálakkal való operálás csúfos kudarcot vallott, bár az izgalom és az akció egyvelege még mindig ütős volt.

2007-ben aztán jött a harmadik felvonás. A hollywoodi írók sztrájkja miatt ezt az évadot csak 13 részesre tervezték, vagyis kb. fele olyan hosszúra, mint az eddigieket. S bár arra számítottam, hogy ezúttal az alkotók képesek lesznek fölülmúlni korábbi teljesítményüket, sajnos csalódnom kellett, hiszen a harmadik évad nem más, mint az elsőnek a lerövidített és leminősített változata.

Pankráció...a nyers erő bajnokai inkább színésznek mondhatóak mint sportolónak. Ennek ellenére számos rajongója van ennek a cseppet sem békés sportágnak Amerikában, és manapság Európában is. Így az USA-ban rendkívül népszerű WWE széria egyre jobban elterjedt hazánkban is, nekem pedig volt szerencsém kipróbálni a WWE 12-őt, a tavalyi év pankráció-szoftverét. Azt el kell ismernem, hogy ennél jobban nem is sikerülhetett volna, rengeteg élvezetes játékórát töltöttem ezzel a kiváló játékkal.

Michael Bay a Transformers-trilógia után 2013-ban egy igaz történet megfilmesítésével rukkolt elő, amely a Pain & Gain nevet kapta. A filmtől egyáltalán nem vártam sokat, hiszen úgy tekintettem rá, mint egy egyszerű nyári mozira, éppen ezért be kell valljam, a film kissé fölülmúlta várakozásaimat. Bay ezúttal egy nagyon beteg poénokkal operáló, és meglehetősen érdekfeszítő akcióvígjátékot tett le az asztalra.

Az utóbbi évek bebizonyították, hogy a mozik nézőközönsége igényt tart az olyan filmekre, amelyekben a világ valamilyen módon elpusztul. Idénre is jutott egy ilyen produkció, amely a Tűzgyűrű c. kapta, rendezője pedig Guillermo del Toro, akinek leghíresebb munkái talán a Hellboy filmek, de a Penge szériában, és a Hobbitban is közreműködött. Bevallom, az imént felsorolt alkotásokat nem nagyon ismerem, a Hobbit pedig egyáltalán nem tetszett, úgyhogy meglehetősen szkeptikus voltam, mikor beültem a Tűzgyűrűre.

Sajnálatos módon nekem nem tudnak tetszeni az olyan filmek, amelyek nem próbálnak meg a látványon kívül semmit felmutatni. Elismerem, hogy a grandiózus csaták, és az amerikai nagyvárosok látványos elpusztítása iszonyatosan mutatós, de én valahogy ezekkel nem tudtam sohasem azonosulni. A látvány nálam csak akkor nyerő, ha mellette van még mit értékelni a filmben, de sajnálatos módon a Tűzgyűrű nem ilyen.

Christopher Nolan az ezredforduló környékén robbant be a köztudatba, amikor 2000-ben megrendezte Memento című filmjét. Bár már korábban is voltak kisebb-nagyobb próbálkozásai, de mégis ez volt az a filmje, amellyel kivívta magának az egyik "legjobb modern filmrendező" elismerést. A Memento ugyanis a szokványostól teljesen eltérő történetvezetéssel, és elgondolkodtató előadásmóddal rendelkezett, amely később Nolan egyik védjegyévé is vált. Az évről-évre egyre sikeresebb rendezőt csak úgy bombázták a stúdiók - például ő rendezhette meg a Batman-trilógiát is. Ám miután a Sötét Lovaggal az IMDB minden idők 250 legjobb filmje listáján a 9. később a 6. helyre katapultált, felfüggesztette egy időre a projektet, és kiadott egy teljesen más filmet Eredet címmel.

A vége az lett, hogy az előbb már említett szavazáson az Eredet a 14. helyig jutott, ezzel kibulizva magának a filmtörténeti mérföldkő elnevezést. A rendező ugyanis úgy gondolta nem árt, ha egy kicsit elrugaszkodik a valóságtól, és a titokzatos, és felderítetlen álomvilágba kalauzol el minket. Nolan egy jól bejáratott stábbal dolgozott a filmjén - a Batman filmek több színésze is helyet kapott a szereplők között, de felkért újabb arcokat is, amelyek annyira beváltak, hogy a tavalyi Sötét Lovag - Felemelkedésben szinte mindegyikük szerepelt. Nagyon nehéz lesz írni az Eredetről, hiszen ez a film nem a szokványos környezetünkben játszódik, hanem szó szerint egy másik dimenzióban, meglehetősen bonyolult és sajátos szabályokkal, amelyekkel a néző valószínűleg először találkozik életében, ha megtekinti ezt a remekművet.