2009-ben a minden idők egyik leglustább filmrendezőjének tartott James Cameron megrendezte a mára már kultuszfilmmé vált Avatar c. sci-fi-jét. Cameron-ról egyvalamit mindenképpen tudni kell: mindig nagyon jó érzékkel találta meg a slágergyanús filmtémákat. A 80-as évek elején emberformájú robotokkal sokkolta a mozinézőket (Terminátor) majd vérengző űrlények elleni háborúval hozakodott elő (A bolygó neve: Halál). A 90-es évek vége felé a romantikus filmek táborát gyarapította egy óriási költségvetésű produkcióval, amely a Titanic nevet kapta, és bár a nézőket igencsak megosztotta, mégis minden idők egyik legsikeresebb filmjévé vált. Cameron első nagyobb volumenű alkotása a Titanic óta a 2009-es Avatar, amely szintén feliratkozott minden idők legnagyobb bevételű filmjei közé, és egy igazi blockbuster-mérföldkővé vált.

Az 1960-as évek zenei forradalmának a Beatles és a Rolling Stones mellett talán a Doors nevű amerikai banda volt a legkiemelkedőbb együttese. A frontember, Jim Morrison személye köré valódi kultusz szerveződött, a koncertjeik sámánisztikus szeánszokra emlékesztettek, Morrison pedig inkább költőnek és prófétának, semmint rocksztárnak valotta magát. Mint a legtöbb emberből, belőle is halála után vált legenda: 1971-es párizsi elhalálozásának körülményei legalább annyira rejtélyesek, mint maga az élete.

David Fincher a legjobb modern filmrendezők közé tartozik. Két leghíresebb filmjét, a Hetediket és a korábban már a blogon bemutatott Harcosok Klubját egyaránt a 90-es években rendezte, ez a két mű pedig egyértelműen felkerülhet a valaha készült legjobb filmek listájára. Most az 1995-ös Hetedik c. filmmel fogok foglalkozni, amely ugyan látszólag egy egyszerű bűnügyi történet, ám a megtekintés után olyan mély nyomot hagy az emberben, hogy garantáltan nem fogja elfelejteni.

Manapság óriási divatja van a szuperhősfilmeknek, mivel a mai kor technikájának köszönhetően már olyan emberfeletti képességekkel bíró személyeket is a filmvászonra lehet vinni, ami eddig elképzelhetetlen volt. Képregényadaptációkat ugyan már az előző században is készítettek, ám azok néhány gyöngyszem kivételével már a saját korukban is bárgyúnak és nevetségesnek számítottak. A két híres kiadó, a Marvel és a DC rivalizálása már hosszú évtizedek óta tart a média minden területén, így a mozifilmekkel kapcsolatban is. Kezdetben a DC uralta a filmvásznat, ám a 90-es évek végén Joel Schumacher közbenjárásának köszönhetően egy időre leáldozott a csillaga, és jöhetett a Marvel, aki előszedte az X-Men-t, a Pókembert, és az addig méltatlanul hanyagolt Vasembert is 2008-ban.

A Vasemberrel pedig a képregényfilmek egy olyan szakasza indult meg, amely a 2012-es Bosszúállók c. szuperprodukcióban teljesedett ki. Tony Stark történetének megfilmesítése után szinte minden évben kijött egy-egy Marvel hős eredetének adaptációja (pl.: Thor, Amerika Kapitány, Hulk, a Pókember-remake) és ez a filmáradat egészen napjainkig folytatódik. Ugyanis talán a fimtörténelemben először álltak elő egy olyan koncepcióval, hogy az egyes hősök filmjei ne külön-külön világokban játszódjanak, hanem mindannyian egy egységesített Marvel-univerzumban szerepeljenek, amellyel komolyan föladták a leckét a nagy riválisuknak.

Stanley Kubrick egyáltalán nem tartozik az átlagos filmrendezők közé. Az angol származású mester már sajnos nem él, viszont életében rendezett egy-két olyan filmet, amellyel bizony megismételhetetlen, és maradandó munkákat tett le az asztalra. A két leghíresebb művét a 60-as évek végén-70-es évek elején alkotta meg (2001: Űrodusszeia, Mechanikus Narancs), és a kettő közül az utóbbival fogok ma foglalkozni. Azzal a filmmel, amely egy 50-es évek elején íródott Anthony Burgess regényből készült, és amely már negyven évvel ezelőtt is megjósolt bizonyos dolgokat, amelyek mára teljesültek be.

A rasszizmus mindig is nagyon kényes téma, főleg a filmgyártás területén. Az egyes embertípusok között feszülő örökös ellentétet már sokan sokféleképpen a vászonra álmodták, Tony Kaye 1998-as filmje, az Amerikai História X azonban minden kétséget kizáróan egy kiemelkedő darabnak számít közöttük. Amellett, hogy részletesen kielemzi az USA-ban folyó fekete-ellenes mozgalmakat, még a modernkori nácizmussal, és az emberek téveszmék által történő befolyásolásával is foglalkozik. Tony Kaye filmje nem patyolatlelkűeknek való, ugyanis tabukat nem ismerve tárja elénk azt, hogy valójában mi is folyik a környezetünkben, és bár a cselekmény színtere az Egyesült Államok, minden ország egy kicsit magára ismerhet benne.

1978-at írtunk, mikor megjelent John Carpenter számszerint kilencedik, és egyben talán leghíresebb filmje, a Halloween. A szóban forgó mű nem csak azért lett sikeres, mert egy kiváló horror, hanem azért is, mert ezt tartják minden idők első slasher filmjének. Carpenter ugyanis valódi filmáradatot indított el a Halloween-al, mivel a 80-as években lépten-nyomon jelentek meg az újabb kaszabolós, tiniölős filmek, amelyek közül egyet-kettőt már korábban bemutattam. Azonban el kell ismernem, hogy az összes közül valóban a Halloween az etalon, és hamarosan azt is leírom, hogy miért.

Michael Myers, Jason, Ghostface és Freddy Krueger. Olyan slasher főgonoszokat soroltam fel, amelyekről még a horrorfilmek körében kevésbé jól tájékozódó emberek is kapásból tudják hogy kicsodák és melyik filmben szerepeltek. A mai nap az utolsóról, Fred Krueger-ről lesz szó, és legendássá vált 1984-es bemutatkozó filmjéről, a Rémálom az Elm utcában-ról. A filmet Wes Craven rendezte, az egyik leghíresebb horror-rendező, aki kiváló és borzalmas filmeket is egyaránt tett le az asztalra. A Rémálom az Elm utcában azonban mindenképpen a jobb munkái közé tartozik, hiszen nem sok idő telt el, és a csíkos pulóveres, összeégett arcú, késujjú gyilkos is világszerte rettegett főszereplő lett.

William Friedkin 1973-as filmje, Az ördögűző legalább akkora mérföldkőnek számít a horror-műfajban, mint a Pszichó. Sokan minden idők legrémisztőbb filmjének titulálták ezt az alkotást, és már megjelenésekor is rendkívül nagy botrányt kavart nyers brutalitása, és tabudöntögető stílusa miatt. A film egy olyan témával foglalkozik, amely valószínűleg már sok ember fejében megfordult: mi történne, ha a sátán a Földre látogatna, és itt kezdene el pokoli dolgokat művelni a környezetében. A 70-es évek elején az emberek még sokkal kevésbé voltak hozzászokva a filmes erőszakhoz, mint manapság, éppen ezért Az ördögűzőt anno több helyen is betiltották, vagy itt-ott cenzúrázták. Nézzük hát, hogy milyen is ez a film valójában.

Alfred Hitchcock, a borzongás nagymestere minden idők leghíresebb filmrendezői közé tartozik. A mester már az 1920-as években is rendezett filmeket, majd pályája a 30-as 40-es években indult be igazán. Ha megkérdeznénk bárkit, hogy mondjon egy filmet a rendezőtől, akkor elég nagy valószínűséggel az 1960-as Pszichó c. alkotást fogja megemlíteni, hiszen ezzel a produkcióval egy valódi mérföldkövet tett le nem csak a horror területén, hanem az egész filmvilágra nézve is.