2012-ben indult útjának a Mark Webb-féle "új" Pókember trilógia. A hálószövő hős korábban már megélt egy szériát 2002 és 2007 között, amikor Sam Raimi vette kezelésbe New York kék-piros ruhás hősének történetét, ám Raimi verzióját sokan kritizálták amiatt, hogy nem követi eléggé a képregények vonulatát, ráadásul 2007-ben egy igencsak gyengére sikerült harmadik résszel zárta a sztorit. Nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb visszatér még a filmvászonra Pókember, és így született meg a 2012-es Csodálatos Pókember c. alkotás.

A két évvel ezelőtti filmet pedig egész egyszerűen imádtam. Ennek több oka is volt: Peter Parkert átalakították egy valódi, tökös főhőssé, a történet valahogy sokkal dinamikusabb, és magával ragadóbb volt, és úgy amblokk, a film sokkal inkább a képregényeket vette alapul, mint elődjei. Nagyon vártam tehát a második részt, amely jött is menetrend szerűen, és szinte totemet állított a "sokat markol, de keveset fog" közmondásnak.

Peter Parker (Andrew Garfield) életében semmi sem mondható átlagosnak azóta a bizonyos pókcsípés óta. Szinte egyedül menette meg New York városát a Gyíkember pusztításától, és a szeme láttára halt meg barátnője apja, Stacy rendőrfőnök (Denis Leary). Akkor fogadalmat tett, hogy távol tartja magát a lányától, Gwen-től (Emma Stone), de végül a szerelem győzött, és azóta is együtt vannak.

Peter azonban idejének jelentős részét tölti a toronyházak között lengedezve Pókemberként, miközben a város bűnözőinek jelentős részét lekapcsolja. Sokan önbíráskodónak tartják, mások viszont imádják őt - a fiú alteregója valódi sztárrá vált. Az Oscorp-nál dolgozó Max Dillon (Jamie Foxx) is a rajongói közé tartozik, aki szánalomra méltó életét tengeti, miközben szeretetéhsége egyre hatalmasabb méreteket ölt. Egy laboratórumi baleset azonban az ő életét is gyökerestül megváltoztatja, és egy elektromos angolnákkal teli medencébe zuhanva teste átalakul egy élő elektródává. Ő lesz Electro, a város új főgonosza, akit a Pókemberrel való sikertelen haverkodása ingerel fel, és ezért úgy dönt, hogy az egész várost sötétségbe taszítja...

Kezdjük a jó részekkel. A Csodálatos Pókember 2. baromi látványos, de ezt is elsősorban a mozinézők fogják megtapasztalni. Az akciójelenetek frenetikusak, a lassítások ütnek, Pókember még soha nem festett ilyen jól a filmvásznon, ráadásul többször is előfordul, hogy "testére erősített" kameraállásból látjuk majd a történteket, amely még közelebb hozza majd a házak közti zuhanás és ugrálás élményét. Könnyedén lehet, hogy 2014 leglátványosabb filmjére ültem be a minap, meglepődnék, ha sikerülne ezt felülmúlni.

Viszont nem elég hogy a leglátványosabb, hanem akár a legtöbb bevételt hozó mozi is lehet az idén. A Csodálatos Pókember 2. trailerét már a Super Bowl-on is nyomatták (talán ez volt a döntő egyetlen emlékezetes pillanata), és azóta hatalmas hype övezi Parker új kalandját. A film egy hétvége alatt 92 millió dollárt söpört be, és ez a szám csak nőni és nőni fog a továbbiakban.

Viszont sajnos a film nézése közben folyamatosan egy rémkép kúszott be a fejembe, amit úgy hívnak, hogy Batman és Robin. Több a hasonlóság a két film között, mint kellene. A Csodálatos Pókember 2. ugyanis három főgonosz eredettörténetét próbálja meg felvezetni két és fél órában úgy, hogy közben Peter és Gwen, Peter és May néni (Sally Field), Peter és a saját lelkiismerete, Peter és New York, és Peter és Harry Osborn (Dane DeHaan) viszonyának is szentel egy-egy külön sztorit, aminek az eredménye egy nagyszabású de követhetetlen kagyvasz lesz.

A három főgonosz közül Electro az egyetlen, akinek többé-kevésbé sikerült felvázolni a születését. Ő a film legfőbb főgonosza, aki egy egész várost tart rettegésben annál a nevetséges oknál fogva, hogy Pókember csúnyán nézett rá. Nem túlzok, tényleg ennyi az össz motivációja a gonoszkodásra, és semmi több. Itt lesz a Zöld Manó is, aki ezúttal nem Norman, hanem Harry Osborn eltorzult sötét oldala, és bár összesen kb. 3 percet szerepel, azért őt is sikerült kuszán, ám még elfogadhatóan kidolgozni. Rhino (Paul Giamatti) azonban a "csak azé, hogy legyen" gonosz mintapéldánya. A 2 percig tartó szereplése alatt fogalmunk sem lesz róla, hogy ki ő, és mire készül, csak ott lesz, és kész. Ezzel azt érték el a kedves forgatókönyvírók, hogy a három gonosz karakter közül igazából egy sem vált valódi nemezissé, a film megnézése után üresség érzetünk lesz.

Aztán itt van még Peter és Harry viszonya. El kellene hinnünk, hogy ők évek óta egymás legjobb barátai úgy, hogy közben az előző részben még csak halvány utalás sem volt erre. De még az állítólagos barátságukat sem sikerült megfelelően kibontani, mert egyszerűen az összes többi szál mellett nem volt rá idő. Peter magánélete pedig az első rész óta ugyanott totyorog, az ég világon semmi sem változott azon kívül, hogy immár a fiú nem középiskolás.

De ha az eddig felsorolt történeti szálak nem lennének elegendőek, itt van még a Parker szülők rejtélye, amelyre ugye Raimi egy mondatot sem szentelt, Webb trilógiájában viszont kifejezetten fontos szerepet kapott. Nos, az ő sztorijuk megindító, szomorú családi drámából átcsapott egy akcióthrillerré, amely megintcsak meglehetősen bizarr módon fest a film kezdő képsorain.

És akkor itt vannak a karakterek. Peter Parker ezúttal sem változott semmit, viszont a mellete felvonuló szereplősereg miatt mégsem tud olyan közel férkőzni a néző szívéhez, mint az előző részben. Gwen karaktere sem lendít sokat az eseményen, tulajdonképpen csak azért van benne a filmben, hogy a szuperhősködésen kívül más problémát is adjon Peter-nek, May néni pedig olyan, mintha ott sem lenne. Talán az egyetlen érdekes szereplő Harry, akinek Pókember vére kell ahhoz, hogy kigyógyítsa magát az apjától örökölt betegségéből. Bár Harry különsztorijában is könnyű elveszni, azért mégiscsak sokkal izgalmasabb ezt nézni, mint Gwen és Peter se veled-se nélküled viszonyát.

A színészi alakításokra sem tudok semmi különöset elmondani. Számomra még mindig Andrew Garfield az igazi Pókember, és ő hozza is az előző részben mutatott formáját, ám két év alatt semmit sem fejlődött. Emma Stone kiválóan asszisztál mellette, bár Gwen abszolút súlytalan karakterét nagyon nehéz lett volna komoly horderővel felruházni. A gonoszok közül persze Jamie Foxx a legjobb, Dane DeHaan viszont engem speciel néha az őrületbe tudott kergetni kényeskedő stílusával.

Bár a fentebbi soraimból úgy tűnhet, hogy a sárga földig lehordtam a Csodálatos Pókember 2.-t, azért mégis megemlíteném, hogy a film szórakoztató. Egyszer mindenképp végig lehet ülni, a Pókember-rajongóknak pedig még tetszhet is. Erősen túloztam, amikor a borzalmas Batman és Robint hoztam fel hasonló filmként, hiszen mostani alanyunk jobb film annál, csak magasabb szinten bukik el ugyanazon a hülyeségen. Mark Webb elsősorban ott szúrta el a dolgot, hogy több évtizednyi Pókember sztorit akart összetömöríteni egyetlen filmbe, miközben a saját ötleteivel is operálni akart. Míg az első rész 2012 egyik legkellemesebb meglepetése volt, addig a második eddig 2014 legnagyobb csalódása számomra. 6/10.

A bejegyzés trackback címe:

https://moviebarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr836118939

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása