A Grand Theft Auto név garancia a remekbe szabott játékra. Ez a dolgok rendje. Bevallom, elfogult vagyok, hiszen mégicsak a kedvenc játéksorozatomról beszélek. De hideg fejjel is azt mondom: a Rockstar Games, és a Rockstar North produkciója a Grand Theft Auto: San Andreas minden idők legjobb játéka lett. A szerencsés PlayStation 2 gamerek már 2004-ben nyúzhatták a programot, a PC-sek viszont hosszú fél évet vártak erre a játékra. Megérte!

Los Santos, San Andreas. Bűntanya. Gettók, nyomornegyedek, északabbra pedig milliomos rapperek villái helyezkednek el itt. Hát persze, hogy amerika legmocskosabb városában indulhatunk neki a sztorinak. Carl "CJ" Johnson már látta, megjárta a poklok-poklát. Az 5 évvel ezelőtti véres bandaháborúban testvérét legyilkolták, így hát elmenekült a biztonságot, és új életet jelentő Liberty City-be. Az új élet azonban elmaradt, és CJ nem tudott elszakadni a gettótól, ahol felnőtt. És most, 1992-ben egy újabb embert gyászol, az anyját, aki rejtélyes okokból lelte halálát. Hazatért tehát temetni, azonban néhány korrupt rendőr rögtön az érkezés után elveszi minden pénzét, és megpróbál a nyakába varrni egy rendőrgyilkosságot. Hazatérve régi barátai cseppet sem barátságos viselkedése fogadja, valamint a bátyja árulóként tekint rá. 5 év alatt a régi bandája, a Grove Street Families jóformán elpusztult, és épphogy van fedél a feje fölött. Ráadásul a szomszédos bandák folyamatosan terrorizálják őt, és még élő rokonságát.

A vámpírok, vérfarkasok és zombik értelmezésével igencsak nagy gondjai vannak a mostani generációnak. Nyoma sincs Lugosi Béla rettegett Drakula grófjának, vagy Romero késő éjszaka támadó vérengző élőholtjainak, ugyanis manapság egyenesen menő, hogyha valaki efféle természetfeletti erővel bír. Az Alkonyat, a Vámpírnaplók, és az Eleven Testek sikeresen transzfesztitává alakították ezeket a lényeket, 2013-ra tehát a vámpírok mellett a zombik is elvesztették eddigi státuszukat, így a műfaj ordított egy olyan filmért, mint amilyen a Z világháború.

Marc Forster filmjét leginkább a Legenda vagyok c. alkotáshoz tudnám hasonlítani, hiszen mindkettő hasonló témát boncolgat, ám ezúttal sokkal több és jobb az akció, így azok is megkapták a szórakozásukat, akik lövöldözésre és vérre vágytak, de azok is, akik egy komolyabb mondanivalóval bíró mozira számítottak. A Z világháború mindkettőnek tökéletesen megfelel, de vizsgáljuk meg alaposabban is.

A Grand Theft Auto márkanév már-már lassan olyan, mint a Csillagok háborúja, vagy A keresztapa. Ez nem csak egy játék, hanem egy életérzés, amely végigsöpört a világon, fiatalokat, és időseket a képernyő elé vonzzva. Emlékszem még, hogy anno unokatesómnál mennyit toltuk a klasszikus, felülnézetes epizódokat. Aztán a rajongók már 3D-ben őrjönghettek az amerikai nagyvárosban, Liberty Cityben, egy név nélküli, múlttal nem rendelkező főhőssel. Mi jöhet még? Kérdezi a gyanútlan rajongó. Igen, sokan nem gondolták volna, hogy még bármit ki lehet hozni a szériából. A Rockstar Games mégis kiadta a Grand Theft Auto: Vice City-t, amely már az első napon sikerprodukció lett. Lássunk hát neki a játék kielemzésének.

A Rockstar North, amely még réges-régen DMA Design néven működött, a 90-es években tört be a játékpiacra. Először a Lemmings nevű játékukkal arattak sikert, majd néhány kisebb-nagyobb aprósággal folytatták. A végső befutást végül a Grand Theft Auto hozta meg nekik 1997-ben. Csatlakozott a csapat a Rockstar Games gárdájához, és azóta Rockstar North néven működik. Az ő produkciójuk volt 2001-ben a GTA III, az első 3D-s darab. Ezután pedig, épphogy az előző játék sikere után elkezdték fejleszteni a Vice City-t, amely 2002-ben megjelent PlayStation 2 konzolra, majd 2003 tavaszán berobbant a PC-s világba. Kár is lenne tagadni, ez a játék egy kultuszjáték lett, amelyet mindenki ismer, és nagyon sokmindenki játszott. A GTA III nem a vég volt, inkább a kezdet vége, s ezután a Vice City még többet nyújtott a rajongóknak. Lesz itt pálmafás tengerpart, ingatlanvásárlás, autólopás, bérgyilkosság, bandaháború, és számtalan óra játékélmény. A 100%-os végigjátszás renkívül sok kalandot jelent, amely csak tovább öregbíti a játék hírnevét. Huh...ideje nekilátni.

Ideje kiterjeszteni hatáskörünket. Nemsokára elindítjuk a "Movie Barlang Extra" rovatot, ahol olyan dolgokkal fogunk foglalkozni, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a filmek témaköréhez. Videojáték elemzések, toplisták (amelyekben kizárólag a szubjektív véleményünk szerepel majd), és egyéb olyan témák lesznek itt, amelyeket érdekesnek találunk. Persze ez továbbra is egy filmes blog marad, csak jó ötletnek tartottuk azt, hogy néha máshova is tegyünk kitekintést.

A Szerkesztők

DC és Marvel. A két képregénykiadó emberemlékezet óta rivalizált egymással, s ez nem csak a füzeteik eladásait érintette, hanem bizony, a filmvásznon is sokszor szembe kerültek. Ebben a tekintetben ugyan a DC büszkélkethet régebbi filmekkel (már az 1940-es években is készültek kisebb Batman-filmek), de ha a 2000-es éveket nézzük, akkor egyértelműen a Marvel a nyerő, hiszen szinte minden évben kijött egy Vasember, Pókember vagy Hulk mozi, ráadásul egy egyesített műként 2012-ben kiadták a Bosszúállókat is. Eközben ne feledkezzünk el arról, hogy az X-Men, Thor, vagy az Amerika Kapitány is kapott szereplési lehetőséget, miközben a DC csak egy harmatos Zöld Lámpást tudott kiadni a kezei közül. Persze ugyanakkor megmaradt nekik aduásznak Christopher Nolan nagyszerű Batman-trilógiája, ám akárhogy csűrjük-csavarjuk, el kell ismerni, hogy a DC Comics filmek területén a fasorba' sincsen vetélytársával szemben.

Viszont a DC-nek volt mégegy ütőkártyája a kezében, ez pedig minden idők legrégebbi, és leghíresebb szuperhősének, Superman-nek a megfilmesítése. A kék ruhás, piros alsógatyás hős a 70-es években került először a vászonra, viszont az erős kezdés után a franchise átcsapott egy terebélyes méretű hülyeségbe. 2006-ban megpróbálkoztak egy újraélesztéssel Superman visszatér címmel, ami sajnos csak annyit ért el, hogy mégjobban meghempergette a sárban a szegény hőst. Ám ezek után a kiadó úgy döntött, hogy ideje félresöpörni az eddigi szemetet, és az elejéről kell felépíteni Superman mítoszát. A rendezés jogát megkapta a képregényfilmek fenegyereke, Zach Snyder, a producer pedig Christopher Nolan lett, aki addigra igencsak jól profitált a Denevérember kalandjaiból. A film pedig, divatos módon nem a Superman, hanem Az Acélember címet kapta (mivel már Batman is "Sötét Lovag", és a Pókember is "Csodálatos").

A Felhőatlasz c. alkotás tipikusan az a film, ami megosztja az emberek véleményét. Valaki szerint rossz mert összefüggéstelen, kesze-kusza, nehezen értelmezhető és hosszú. Valakik pedig pont ezt a fajta zsenialitást keresik a filmben, egyáltalán megérteni az egészet. A történetet 6, látszólag egymástól független történetszál alkot, amely egy hajón hánykolódó ügyvédről, egy korabeli zeneszerző által felkarolt, hánytatott sorsú fiatalemberről, egy atomenergetikai projektet feltáró újságíróról a ’70-es évekből, egy könyvkiadó akinek története néhol nagyon komoly, néhol pedig humoros jelenetek kálváriájából áll, majd egy jövőből jövő robot, aki úgymond „rabszolgaként” van tartva, de a végén komoly érzelmeket táplál a megmentőjéért, és nem utolsó sorban egy posztapokaliptikus helyzetbe került törzsfőről szól. Vágjunk is bele habár ez elég nehéznek tűnik így elsőre.

Baz Luhrmann nagyon szereti a rózsaszín-szerelmi történeteket. Az ő munkája az 1998-as Rómeó+Júlia, a 2001-es Moulin Rouge, a 2008-ban megjelent Ausztrália, és persze a 2013-ban mozikba került A nagy Gatsby is. Furcsálltam, hogy egy előzetesen hatalmas csinnadrattával beharangozott, Leonardo DiCaprio és Tobey Maguire nevével fémjelzett produkció a Rotten Tomatoes-on nem éppen hízelgő 50%-ot, a Metascore-on pedig szintén kevésbé kiemelkedő 55 pontot kapott a kritikusoktól. Ekkor már végképp nagyon kíváncsi voltam erre a (formailag) csúnyán leszerepelt filmre, úgyhogy a szerkesztőség másik kollégájával, "rudischf"-el a napokban megnéztem a mozikban 2013 egyik legjobban felhype-olt filmslágerét.

Sajnos hasonló a problémám, mint az Amerikai Pszichó esetében. Az adaptációt ugyan láttam, de az adaptált könyv tartalmáról fogalmam sincs, úgyhogy akik olvasták F. Scott Fitzgerald 1925-ös A nagy Gatsby c. könyvét, azok nézzék el nekem, hogy nem hasonlítom össze vele a filmet. Továbbá a 70-es években elkészített azonos című mozit sem tekintettem meg, úgyhogy remake-ként is képtelen vagyok elemezni mostani alanyunkat, csupán magát a filmet tudom kritizálni.

Mai írásomban Giuseppe Tornatore 1988-ban készült klasszikusát, a Cinema Paradiso-t vetem górcső alá. Be kell valljam, a filmet 2 nappal ezelőtt láttam, s azóta szinte minden egyes szabad percemben azon gondolkodtam, hogy hogy mutassam be ezt a remekművet, mely kis híján az élet minden területére reflektál.

1990-ben ez az alkotás nyerte az Oscar- és a Golden Globe-díjat „legjobb idegen nyelvű film” kategóriában, valamint a Brit filmakadémia sem spórolt a jutalmakkal. A mű tehát mind a szakma, mind a közönség elismerését elnyerte.

A cselekmény nem túl bonyolult. Egy Salvatore nevezetű, híres filmrendező (Jacques Perrin), aki már 30 éve nem járt szülőföldjén Szicíliában, telefonhívást kap anyjától, miszerint elhunyt Alfredo, a férfi egykori barátja. Ekkor kezdődik a régmúlt emlékeire való visszaemlékezés, melyből szinte mindent megtudhatunk a férfi gyermekkoráról.

A mostani kritikában Christopher Nolan zseniális filmtrilógiájáról, a Sötét Lovag trilógiáról lesz szó. Gondolom senkinek nem kell elmondani a szokásos mesét, miszerint Nolan a sírból hozta vissza a DC képregényfilmeket ezzel a produkcióval, vagy hogy a filmtörténetben legalább olyan jelentős trilógiát hozott létre, mint a Keresztapa, a Gyűrűk Ura, a Csillagok Háborúja, vagy éppen a Vissza a Jövőbe. Három olyan filmről lesz most szó, amelyek ízig-vérig tökéletesek, és minden Batman rajongó imába foglalta Nolan nevét ezek után.

A Batman-filmeket hagyományosan négy szakaszra tudjuk felosztani. Az első a kezdeti időszak, amely az 1940-es években futott rendkívül bárgyú sorozattal indult, majd jött a szintén bugyutára sikerült 60-as években kiadott sorozat Adam West és Burt Ward főszereplésével. Ebben az időben, pontosan 1966-ban egy egész estés játékfilm is készült Batmanről, amelyet szintén csak a 10 év alatti nézők tudtak igazán élvezni, de jelentősége a képregényfilmek között vitathatatlan. A második szakasz az 1989-től 1992-ig tartott Tim Burton éra, ahol egy megreformált Denevérembert láthattunk. Burton filmjeiben Batman már egy sötét hős volt, olyan, akitől méltán rettegnek a bűnözők. Burton két vérbeli képregényfilmet rendezett, Batman és Batman visszatér címmel, amelyek közel azonos szinten tudtak szórakoztatni, és szintén hatalmas mérföldkőnek bizonyultak a filmtörténelemben. Ezek után jött a harmadik szakasz, a Joel Schumacher éra, ahol visszatért a bugyuta, gyerekes Batman. Schumacher is két filmet készített ebben a témában, és míg az első munkája (Mindörökké Batman) komoly hibái ellenére is fogyasztható alkotás lett, addig az utána két évvel kijövő Batman és Robin egy katasztrofális baklövés volt. 1997 ugyanis a képregényfilmek gyászéve, mivel az ekkor kijövő rendkívül gyenge Spawn adaptáció mellett a tragikus Batman és Robin is napvilágot látott, és tönkretett mindent, ami jó volt a kategórián belüli filmekben. Egy korábbi írásomban már részletesen kielemeztem (vagy legalábbis megpróbáltam) ezt a filmet, itt csak annyit mondanék, hogy Joel Schumacher szarvashibája után a DC képregényfilmek végleg sírba szálltak, és teret engedtek a Marvel-nek, akik X-Mennel és Pókemberrel rukkoltak elő a filmvásznon. Sejteni lehetett, hogy a DC ezt nem fogja sokáig hagyni magát, de óriási megdöbbenést váltott ki azzal, hogy pont a csúfos vereséget szenvedett Batmant akarja újból megfilmesíteni.

Egyesek imádják, mások aranyosnak tartják, sokan pedig a filmipar szégyenfoltjának titulálták. Joel Schumacher is tiszteletét tette Gotham Cityben a 90-es évek közepe táján. Miután Tim Burton két nagyszerű Batman filmet rendezett 1989-ben és 1992-ben (Batman és Batman visszatér) a Warner Bros. úgy döntött, hogy szakít az addigi sötét és nyomasztó koncepcióval, és feleleveníti a 60-as évek "camp" érájának könnyed, szórakoztató képregényfilmjeit. A rendezői széket átvette Joel Schumacher, aki egy csapásra eltüntette az addig megszokott Gotham City-t, és elővarázsolt egy színes, rikító, bohókás, és abszolút giccses Batman-univerzumot.

Ez persze a régi stáb felbomlását is jelentette. Michael Keatont újra felkérték Bruce Wayne szerepére, ám ő úgy gondolta, hogy a széria rossz irányba terelődik, így elutasította a harmadik felkérést. A főgonoszok is cserélődtek, és mivel a fő cél a szórakoztatás volt ezentúl, ezért Jim Carrey és Tommy Lee Jones jöttek Christopher Walken és Danny DeVito helyére. Tim Burton továbbra is közreműködött a munkálatokban, mint producer.