A vígjáték műfaj nem tartozik a kedvenceim közé. Aligha fordul elő, hogy nevetni tudok egy viccesnek szánt filmen. Persze vannak kivételek, nagyon kedvelem például az Apádra ütök c. filmet, vagy mondjuk a Kick-Ass, és persze a Zombieland is többé kevésbé ennek a műfajnak a gyöngyszeme. A tavalyi év viszont végleg eltántorított ettől a filmtípustól, hiszen a Rossz tanár és a Barátság extrákkal olyan szörnyűek voltak, hogy remélem még legrosszabb rémálmaimban sem látom viszont őket. Most viszont láttam ismét egy dícséretes darabot, Jószomszédi iszony címmel. Danny DeVito 2003-as rendezése képes volt megnevettetni.

Miért kellett remakelni egy olyan szériát ami véleményem szerint teljesen rendben volt? A világon semmi baj nincs Sam Raimi Pókember trilógiájával, egy jól megcsinált, és viszonylag egyenletes teljesítményű három epizódos műről van szó, amely 2002 és 2007 között készült. A főszerepben Tobey Maguire egy kissé gyengécske volt, na és Kirsten Dunts is hagyott maga után kívánni valót, de James Franco-val kiegészülve egész jó volt az összkép. A látvány ott volt, a történet rendben, bár egy kissé néha túl romantikusra vették a figurát. Szóval nem értem...tényleg szükség volt egy Csodálatos Pókember című 2012-es változatra?

Rendhagyó módon most nem egy adott filmről, hanem Trey Parker és Matt Stone kultikus rajzfilmsorozatáról, a South Park-ról fogok írni. 1997 előtt az animációs/rajzolt filmek főként gyerekeknek készültek. Abban az évben viszont megjelent a Colorado állambeli hegyi kisváros történetét bemutató sorozat, amelynek főszereplői ugyan gyerekek voltak, mégis elsősorban felnőttek számára készült ez az alkotás. Vagy ahogy a bevezető szöveg mondta: "...megtekintése semmilyen korosztálynak nem ajánlott."

A mostani kritikámban a Watchmen - Az őrzők c. filmmel fogok foglalkozni, amelyet a 300-ról elhíresült Zach Snyder rendezett 2009-ben. Talán lassacskán képregényfilm-specialistának is mondhatja magát, hiszen a Watchmen is egy híres képregényből készült, csakúgy mint a 300. És mi tagadás: ez az egyik legkétarcúbb film amit valaha láttam. Legalább ugyanannyi benne a negatívum mint a pozitívum, úgyhogy nem is igazán tudom, hogy melyikkel kezdjem.

Darren Aronofsky igazi filmes zseni. Igen, ezt már Tarantinora is mondtam, de a két rendező mégis olyan mint tűz és víz, főleg stílus és témaválasztás tekintetében. Nézzük tehát Aronofsky főbb ismertetőjegyeit: filmjei mind komor, szomorkás hangulatúak, elgondolkodtató témát fejtenek ki, és a rendező nem riad vissza a nyers brutalitástól sem annak érdekében, hogy sokkoljon minket. A forrás c. film kivételével a direktor összes művét láttam már, legutóbb azt, ahol elkezdődött minden. Habár a Pi c. 1998-as alkotás nem üti meg a Rekviem egy álomért szintjét, mégis egy kiváló film.

Mielőtt Christopher Nolan denevérszárnyakra kapott volna, megrendezte első filmjét, a 2000-ben elkészült Mementót. Nem mindennapi alkotásról van szó, hiszen olyan dologgal foglalkozik, amivel addig nem sokan: az emlékezéssel. Pontosabban az emlékek folyamatos elvesztésével.

Mostani filmes kritikám Az emlékmás c. filmről fog szólni. 2012-ben talán mondhatom azt, hogy az efféle fiktív valóságot elénktáró produkciók nem számítanak újdonságnak. Az első ilyen a Mátrix volt 1999-ben, majd utána a következő nagy mérföldkő a 2010-es Eredet volt. Az emlékmás pedig mindkettőt alulmúlta, bár ez nem volt nagy meglepetés. A film épphogy nem volt csalódás, de ezt még részletezni fogom.

Ha azt mondom, hogy Quentin Tarantino minden idők talán egyik legnagyobb filmes zsenije, akkor nem hazudok. A mai nap az egyik kedvenc filmemről, a Ponyvaregényről lesz szó, amit a már említett mester készített 1994-ben. Bár már korábban készült egy híres Tarantino film, az 1992-es Kutyaszorítóban, mégis ezzel a filmmel robbant be a köztudatba az egykor videókölcsönzőben dolgozó melós.