Quentin Tarantino, ahogy megszokhattuk, minden harmadik évben kiad egy filmet, ami vélhetően hamarosan mestermunkának lesz titulálva. Legutóbb a mester 2009-ben, a Becstelen Brigantyk-kal villantott, majd elérkezett 2012, és a mozikba került új filmje, a Django elszabadul. Tudni kell, hogy Tarantino mindig is rajongott a western filmekért, és némely filmjében burkolt utalások is találhatóak erre a műfajra vonatkozóan, önmagától viszont soha nem rendezett ilyen témájú filmet. A 2010-es évek elején azonban úgy döntött, hogy elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy megrendezze első önálló westernjét, ami a Django elszabadul címet kapta. Bátran állíthatom, hogy ezzel a filmmel a legendás rendező újabb remekművet tett le az asztalra.

Gondolom senkinek sem kell bemutatnom Peter Jackson Gyűrűk Ura című művét. 2001 és 2003 között három részben jelent meg J.R.R Tolkien legendás fantasy művének feldolgozása, amely majdnem tökéletesre sikerült. Bár soha nem rajongtam érte, és nem is nagyon kötött le, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy a legendává vált filmtrilógiában nagyítóval kell keresni a hibákat, olyan kevés van belőlük. Szóval Peter Jackson és csapata zsákszámra gyűjtötte az Oscarokat az ezredforduló elején, aztán pedig vége lett. A Gyűrűk Ura befejeződött, a gyűrű mesemmisült, és csend következett. Viszont durván 11 évvel a Gyűrű Szövetségének bemutatója után, tavaly decemberben landolt a mozikban a Hobbit című alkotás, amely azért készült el, hogy bemutassa a Gyűrűk Ura történéseinek előzményeit.

Sam Mendes nem rendelkezik terebélyes filmográfiával. A direktor kevés filmet produkált, ám azzal a kevéssel annyit bizonyított, hogy 2012-ben ő mutathatta be a 007 - Skyfall c. nagysikerű James Bond filmet. Munkásságának legelismertebb darabja azonban kétség kívül az 1999-es Amerikai szépség, amelyről most fogok írni. A film teljesen hétköznapi problémákat, vagyis mondhatni magát a hétköznapokat mutatja be, ám mindezt maró gúnnyal és társadalomkritikával teszi. Hiszen egyszerűen felháborító, hogy napjainkra hová süllyedt a társadalom, és hogy az embereket gyakorlatilag beidomítják, hogy a társadalom számára hasznos lénnyé váljon, s mindeközben elfelejtik azt, hogy az egyéniség egy létező fogalom.

A mai nap Steven Spielberg első filmjéről, a Párbajról lesz szó. Spielberg talán a valaha volt legelismertebb, és legsikeresebb Hollywoodi rendező lett napjainkra. Olyan mesterműveket köszönhetünk neki, mint a Ryan közlegény megmentése, a Jurassic Park, az E.T, a Harmadik típusú találkozások, a Schindler listája, és még sorolhatnám. Ám kevesen tudják, hogy mielőtt a rendező Hollywoodi babérokra tört, megrendezte első, tévében bemutatott filmjét, a Párbajt. Tudni kell, hogy a produció extra alacsony kölségvetésből, összesen 450 000 dollárból készült, de ennek ellenére örökre beírta magát a filmtörténelembe.

Ismét egy európai film kerül terítékre, ezúttal Brad Anderson Barcelonában leforgatott, spanyol-amerikai alkotása, a Gépész. A franciák és a németek mellett talán csak az Egyesült Királyság, és Spanyolország termelt ki magából nemzetközileg elismert, magas színvonalú filmeket, ilyen a mostani alanyunk is. Meg kell hagyni, a Gépész szerintem egy zseniális, és majdnem tökéletes produkció lett, ami nem kis teljesítmény egy olyan rendezőtől, aki ezelőtt egyetlen valamire való filmet sem tudott felmutatni.

Alapvetően hadilábon állok a sorozatokkal. Valahogy nem tud lekötni a CSI hatszázkilencvenedik, az NCIS kilencszáznegyedik, a Lost ötszázhuszadik, és a Gyilkos számok hétszázhetvenedik részének megtekintése. Biztos vannak köztük jók, de valahogy nem tudom rávenni magam, hogy bekapcsolódjak a történetbe, vagy az elejétől fogva végignézzem az együttesen több száz órára rúgó epizódokat. Viszont a Szökés c. amerikai TV-sorozat teljesen megváltoztatta a nézőpontomat. Megragadott, és nem eresztett el egészen az évadzáró epizódig, és a megtekintés után már alig vártam a második évadát ennek a nagyszerű műnek.

Ismét Darren Aronofsky munkásságával fogok foglalkozni, mégpedig a 2008-as művével, a Pankrátorral. A matematikusok és heroinfüggők után a mester a kőkemény bunyósok világát mutatta be a rá jellemző hibátlansággal és precizitással. Bár nem ez a film lett élete legnagyobb rendezése, mégis bőven megüti azt a mércét, amelyet saját magának felállított.

Az 1998-as Taxi c. film Gérard Pirés és Luc Besson közös munkája. Korábban már láttam ezt a nagyon jó kis vígjátékot, de a napokban újranéztem, és bár észrevettem benne néhány hibát, még mindig jól szórakoztam rajta. A franciák ezzel a filmmel alaposan bemutattak amerikának, annyira, hogy a jenkik egy borzalmas feldolgozást is csináltak belőle 2004-ben. De maradjunk csak az eredeti verziónál, hiszen most csak arról lesz szó.

" Tyler a plafonról lógó villanykörte alá lép, körülveszi a sötét pincemély, és a falak mentén pislákoló ötven éhes szempár. Belekezd a szabályzatba:

- A harci klub első szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról. - Leheletnyi csend.
- A harci klub második szabálya: senkinek egy szót sem a harci klubról. - Én úgy hat évig ismertem apámat, de már nem emlékszem rá. Hatévente új életet kezdett egy új városban, új feleséggel. Egyetlen saját családja sem volt, mindegyiket csak lízingelte. A harci klub olyan férfiakból áll, akiket nők neveltek fel. Tyler körbenéz a csupasz villanykörte fényénél, és az éjfél-elmúlt sötétségben fokozatosan testet öltenek a harcosok.
Tovább sorolja a pontokat:
a küzdelem párokban zajlik, egyszerre egy pár harcol, ing és cipő nélkül, amíg az egyik fél feladja vagy harcképtelenné válik.
- Végül a hetedik szabály. - kiáltja Tyler - Akinek ez az első éjszakája, harcolnia kell."

Elárulná valaki, hogy mi ez a borzalmas név? Ha\Ver? Milyen hülyeség már ez! Ki találta ezt ki? Na, szóval most a Kick-Ass c. 2010-es filmről lesz szó, amelyet Matthew Vaughn rendezett. Mit mondjak, egy elég furcsa képregényfilmet kaptunk, amelyre egy szó van: király. Leginkább a már korábban bemutatott Watchmen-hez hasonlítanám, ám a Kick-Ass véleményem szerint fényévekkel jobb nála. Kezdjük hát ennek a nagyszerű filmnek a kritikáját.